Az utóbbi három hónapban biztosan nem unatkoztak a Dark Souls II rajongói: szépen, tornasorban érkeztek a The Lost Crowns trilógia etapjai, három remekül felépített DLC. Elmondtuk korábban, és továbbra is igaz: a From Software megmutatta, milyen a tökéletes DLC: valóban „hozzáadott” tartalom, ami megéri az árát, és nem üres lehúzás. Nélküle is teljes az alapjáték, de aki beruház rá, biztosan nem bánja meg – ráadásul akiket nem rettentett el a Dark Souls II meglehetősen kérlelhetetlen nehézsége, azok itt aztán végképp tobzódhattak a kihívásban. Fontos megemlíteni, hogy a Crown of the Ivory King nemcsak a The Lost Crowns kiegészítőinek sorát zárja le, hanem a Souls trilógiát is (Demon’s Souls, Dark Souls, Dark Souls II).
A From Software továbblép, az általa tökéletesített játékstílust új, izgalmas irányba viszi el a jövőre érkező Bloodborne-nal, a Souls-örökséget pedig az epigonokra hagyja. Akárhogy is: szép menet volt. Persze kár is fanfárokra, konfettire számítani, nem lesz hatalmas lezárás, de még megnyugtató válaszokat sem igazán kapunk. Lesz viszont egy olyan bossharc, amit sokáig fogunk emlegetni.
Hébe-hóba
Bár a Crown of the Ivory King összességében alatta marad az előző két DLC-nek (különösen az előzőnek, az Old Iron Kingnek), a From Software azért most is megkavarta egy kicsit a dolgokat. A játék elején viszonylag zavartalanul közlekedhetünk, de ha nem vigyázunk, percek alatt belecsöppenhetünk életünk legfrusztrálóbb összecsapásába (nem látjuk a bosst, és nem idézhetünk segítséget – hogy hangzik?), érdemesebb inkább óvatosan felfedezgetni Eleum Loyce jeges vidékét. Addig viszonylag korlátozottak a lehetőségeink, amíg bele nem egyezünk, hogy kiszabadítjuk a címben is hivatkozott „Elefántcsont királyt”, és el nem kezdjük visszaszorítani a hóvihart. Ezután férhetünk csak hozzá az addig szomorúan méregetett, befagyasztott ládákhoz, illetve a korábban elzárt átjárókhoz – és természetesen így már új ellenfelek is kiolvadva várják majd, hogy egy-egy baráti összecsapás keretében felmelegítsük őket.
Még mindig nem sétagalopp
Az egész sorozatra jellemző „bárki megölhet” érzés aktuálisabb, mint valaha: nagyon kemény ellenfelekre kell számítani, akik ráadásul sokan vannak, minden irányból támadnak, a brutális közelharc közepette még messziről, mágiával is – ennek megfelelően érdemes kicsit finomhangolni felszerelésünket. Érdekes egyébként a tempó, kicsit talán a Demon’s Soulsra emlékeztetett, és nagyon tetszett, hogy többször neki kellett vágni egy menet közben átalakuló játéktérnek. Az már kevésbé, hogy a játék alig burkoltan farmoltat minket, bár ez nem sokkolóan újszerű húzás a játéktól (meg hát azt a 200+ szintet sem a téli szél fújta össze, ugyebár). Többet nem igazán szeretnék lelőni, maradjunk annyiban, hogy aki idáig eljut, már nem fordul vissza.
A helyszínek gyönyörűek, a harcok néha ismerősek, a fegyverek, felszerelések nem túl izgalmasak (egy-kettő érdekesebb azért akad közöttük, és persze olyan is, ami kötelezően OP PvP-ben, csak hogy legyen élet a fórumokon). S bár néha kicsit fintorog az ember, és azon sóhajtozik, hogy jobb is lehetett volna ez az utolsó DLC, összességében azért a Dark Souls II-ről beszélünk, ami… de nem akarok megbántani más játékokat.
