De legalábbis... felesleges. A Crackdown 2 ugyanis - elődjéhez hasonlóan - nem fog könnyet csalni szemünkbe, nem döbbent rá minket arra, hogy milyen szép a világ, vagy hogy „emberek, nem vadak - elmék vagyunk!" (ez utóbbira főleg nem). A Crackdown 2 nem az a fajta játék, na. Ennek megfelelően lesz, aki néhány perc játék után meggyűlöli egy életre, és lesz, akit hosszú órákra, napokra leköt majd.
De nem is ez a fő baj: sajnos kevés az újdonság az első részhez képest, és bár annak idején, a Crackdown első részét kipróbálva legtöbbünkben a „de hiszen ez teljesen jó!" dominált, most ennek nyoma sincs. A játék ezúttal kicsit kevés, kicsit lélektelen, és ami az első részben remekül működött, ugyan most is működik - mégis máshogy néz már rá az ember.
Ég a város, ég a ház is
Egy tökéletes világban a játék helyszíne, Pacific City bizonyára remek hely lenne, de mostanában vérszomjas terroristák riogatják szegény polgárokat, vagy ha ők éppen nem, akkor a még vérszomjasabb mutáns hordák. Mi a rendfenntartó erők elit ügynökeként érkezünk az akció közepébe, hogy rendet vágjunk. Innentől csak az akció a lényeg, sztorival már nem igazán terhelnek minket. Szabadon mászkálhatunk a városban, különböző küldetéseket teljesítve. Egyrészt stratégiai fontosságú pontokat foglalhatunk el a terroristáktól, amely során berombolva az ellenséges területre, le kell hívnunk a légi erősítést, és amíg az megérkezik, állnunk kell a sarat az özönlő rosszarcúak ellen. Hasonló az is, amikor egy-egy mutáns bázist pucolunk ki: megjelenik egy bomba, amelyet védenünk kell addig, míg fel nem robban, kisöpörve a környékről az összes rémet. Ezeken kívül részt vehetünk autóversenyekben (abszolút nem illik a játékba ez az elem, de kit érdekel?), vagy afféle „parkour" versenyekben, amikor a háztetőkön ugrándozva kell minél jobb részidőt produkálnunk. 
De mi értelme van az egésznek?
A szerepjátékok egyik legfontosabb vonzereje, hogy a hős fejlődik, egyre erősebb-ügyesebb lesz, új képességekre tesz szert, és így tovább. A Crackdown 2-t nehéz lenne komoly arccal szerepjátéknak nevezni, a fejlődés azonban látványosabb, mint bármilyen RPG-ben. Minden tulajdonságunk hatalmas lépésekkel fejlődik, és sok-sok órányi játék után már félisteni képességeket szerezhetünk: teherautókat dobálhatunk ellenfeleinkhez, de kisebb házak tetejére is felugorhatunk... Minél többet bunyózunk, annál erősebbek leszünk, így nagyobbakat ütünk, nagyobb tárgyakat emelhetünk fel. Minél több ellenfélen gázolunk át autóval, annál jobban vezetünk és új, erősebb járgányokhoz is hozzáférhetünk. Minél több ellenfelet lövünk ripityára, annál jobb fegyvereket kapunk, és minél több lebegő zöld gömböcöt szedünk össze, amelyek a város leglehetetlenebb helyein vannak, annál gyorsabban futunk, annál magasabbra ugrunk... Értitek az elvet. 
Többen jobb
Egymagunkban szinte időpocsékolás játszani a Crackdown 2-vel, a kooperatív módhoz képest - ez azért kicsit fájó, mert még a (szintén kooperativitásban igazán erős) Borderlands esetében is szórakoztatóbb egymagunkban mészárolgatni, mint itt. Ha bús magányunkban mészárolgatunk, hiába robban minden, vagy repülnek tízesével a hullák, ez kimondottan lehangoló egy idő után... de cimborákkal karöltve máris hatalmas buli az egész.
