Braid - Bemutató

Helikopter

| 2008 szeptember 23. 17:34

Ha hercegnőt kell megmenteni, akkor állandóan jön valami csóva, aki a hátsó padsorból jelentkezik a megmentésére.

Hirdetés

Mindenki életében eljön az a pillanat, ha egy kicsit is érdeklődik a számítógépes játékok iránt, mikor egyszercsak szembesül vele, hogy régi kedvenc játékainak feldolgozásait újító erőként fogadják az akkori fiatalok.

A Super Mario Brothers-t senkinek sem kell bemutatnom, de úgy hiszem a Heart Of Darknesst sem, vagy az Another Worldot. (Ami a sors fintora, hogy épp a 15 éves felhúzott változatát a múlt évben dobták piacra a prof kalandjainak, mely meghatározta 12 éves korom játékélményét PC-n.

A Braid végtelenül egyszerű, mégis hihetetlen jó elegye a platformjátékokban már megismert elemeknek, művészi grafikának és az idő manipulálásának. Eleinte csak méregeti az ember a játékot, majd a zene, a képi világ és a bájosság hatására egyre jobban beleszívódik, majd pár órával később úgy áll fel a fotelből, mintha kicserélték volna. Élményeket ad a játék, amire manapság (számomra legalábbis) nagyon kevés termék képes (leszámítva a strap on-okat, tudom Ender, meg a Viagrát J...) Azon felül pedig, hogy érdemes belefeledkezni, jól meg is tornásztatja az agyat, ugyanis pofátlanul a játékos tudtára adja, hogy elkényelmesedett böszme szardíniaként állt neki a játéknak, gondolván gyorsan végigpörgeti majd. Erre az első kisebb akadálynál olyan szinten elkezdi vakarni a fejét a player, hogy már-már dühössé válik, hogy miért is nem tud összeszedni egy-két puzzle darabot.

Annyira jó, hogy rózsaszín köntösben röhög ki a játék és teszi ezt majd mindenkivel, aki ad neki egy esélyt, hogy mindneképpen csak ajánlani tudom bárkinek. Aki fújolja a grafikát, az menjen inkább bevásárlóközpontba vízesést nézni a barátnőjével. Ennél többre nincs szükség egy XBOX LIVE ARCADE játék esetében. És 1998-ban ölt volna bárki azért, hogy ilyen vibráló színkörnyezetben ugrálhasson egy nyakkendős pacákkal. (Aki itt japán módon rosszra gondol, az mehet vízesésnek is...J ) Erre már csak hab a tortán, hogy a hat különböző pályasorozat idő manipulálása mind más és más szabályrendszert alakít ki a játékosnak, ami hatására a végére már teljesen elveszti a fonalat bárki aki nézi a játékot, kivéve a játékost. (Gondoljatok bele, az utolsó pályákon akkor halad előre az idő, ha visszatekeritek azt...Cseles mi? J )

Jonathan Blow 180 ezer dollárból csinálta a játékot, ennek tetemes része ugyan a zenék licenszelése volt, de a grafikusán (akinek híres képregénysorozata a A Lesson Is Learned But The Damage Is Irreversible) kívül csak pár tesztert és a Microsoftot kellett meggyőznie ahhoz, hogy megjelenhessen a játéka. Már a második héten megtérült a vállalkozás, nagyon szurkolok azért, hogy egyre több ember éljen programozói és művészi képességeivel saját szakállra azért, hogy egyszerű, sokmillió Eurós befektetés nélkül is képesek lehetnek szórakoztató termékeket gyártani a játékiparban.