Előzménytörténetet és folytatást sem egyszerű dolog készíteni. A 2K Australia azért bepróbálkozott, és nekiállt kibővíteni a Borderlands univerzumot, de hát ők sem lehetnek mindig másodhegedűs szerepben. A fejlesztőcsapat a Gearbox segítségével vágott neki a fejlesztésnek, és bár eleinte kihívást jelentett a két csapat munkájának összehangolása, végül jól sült el a dolog.
Határvidék 1.5
A Borderlands története sosem volt igazán erős, a Gearbox játéka nem is erre volt kihegyezve. Mozgolódik valami csúnya, gonosz erő a háttérben, menj oda és vágd szájon – szólt az ukáz, mi pedig mentünk, és halomra lőttük az elénk tornyosuló banditákat, szerezzük a lootot. Mivel a Pre-Sequel az előző két rész eseményeit hivatott összekötni, nem lehetett ennyivel elintézni a dolgot, kanyarítani kellett valami történetet a dolog köré, amely levezeti az előző epizódot, felvázolja Handsome Jack gonosszá válását, emellett pedig önállóan is megállja a helyét. Bár a 2K Australia is tudta, hogy nem lehet Bioshock Infinite mélységű gondolatokkal operálni, azért látszik, hogy nem öt perc alatt dobták össze az egészet, és már a mellékküldetések sem annyira sematikusak, egyszerűek.
A játék jelentős része Pandora holdján, az Elpisen játszódik, ami nemcsak friss látványvilágot jelent, hanem teljesen új játékélményt is hoz magával, hiszen a kisebb gravitációnak köszönhetően sokkal dinamikusabban tudunk mozogni a világ felderítése és a harcok közben is. A készítők közel 20 órányi tartalmat zsúfoltak a játékba, a mellékküldetések pedig nem csak dísznek vannak, rengeteg extrát oldhatunk fel velük. Az egyes területeket többször is be fogjuk járni, ahol jól jönnek majd a különböző járművek, számomra azonban továbbra is érthetetlen, miért ragaszkodnak a fejlesztők ahhoz, hogy ezeket az egérrel kelljen irányítani. A loot legalább folyamatosan újratermelődik az egyes zónákban, az alacsony gravitáció miatt azonban előfordul, hogy elrepülnek a dolgok, ami jól jön, ha azonnal el tudjuk kapni, de vesztettem el emiatt epic gránátot, aminek nem örültem túlságosan.
Claptrap for president
A választható négy karakter mindegyike más és más játékélményt kínál, köszönhetően a jól összeállított fejlődési fáknak és az úgynevezett action skilleknek, amelyek jól illeszkednek a karakterünkhöz. Ezen a ponton nem mehetünk el Claptrap mellett, aki a „Vaulthunter.exe” névre keresztelt képességgel operál, ami annyira random, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Megnyomjuk a gombot, és gyakorlatilag bármi történhet. Bár az esetek egy részében jól sül el a dolog, kooperatív játékmódban érdemes tartani a három lépés távolságot, mert Claptrap egyetlen gombnyomással képes kivégezni a teljes csapatot. A szintenként kapott skillpontok leosztása nagyban függhet attól, hogy egyedül vagy csapatban vágunk-e neki a játéknak, hiszen míg Nishát csapatban nyugodt szívvel terelhetjük minél több sebzés irányába, szólóban érdemes lehet néhány pontot áldozni a túlélés oltárán. Bár a fegyverválasztás terén szabad kezet kapunk, azért mindenkinek vannak ajánlott típusai, amikkel különösen effektíven darálja az ellenfeleket.
A kevesebb néha több
Ahogy azt már az előző részekből megszokhattuk, fegyverekből most is rengeteg van, így mindenki megtalálhatja a számára ideális mordályt. Túl gyakran azért nem fogunk cserélgetni, hiszen a karakterünk képességeit és a felszerelésünk nyújtotta bónuszokat általában nem érdemes feláldozni. A játék vége felé sajnos néhány stílus már egyáltalán nem játszható, így hiába lövöldöztem már 15 órája egy mesterlövészpuskával, kénytelen voltam energiafegyverrel folytatni a kalandot, mert mással egyszerűen esélyem sem volt legyűrni a táposabb ellenfeleket, akik a másodperc tört része alatt tüntették el az életerőm 95%-át, hogy aztán jobb esetben visszabattyoghassak a pálya elejére HP-t tölteni. Sajnos a bossokat sem sikerült úgy abszolválni, ahogy azt szerettük volna. Az még hagyján, hogy az egyes mechanikák olyannyira egyszerűek, hogy egy nagyobb MMO-ban az első ismerkedő dungeon összetettebb harcokat kínál, de egy boss teljesítése ég és föld lehet attól függően, hogy melyik karaktert irányítjuk. Az egyiket (és ez már a játék vége felé volt) nem egészen egy másodperc alatt tüntettem el Nisha speciális képességével, míg a következőnél több mint tíz próbára volt szükségem, mire sikerült továbbjutni.
Együtt minden jobb
A 2K úgy harangozta be a játékot, mint a hibátlan kooperatív élmény megtestesítőjét, így természetesen mi is kipróbáltuk, milyen egy négyfős osztag részeként osztani az áldást. A játékba bárki bármikor becsatlakozhat, a szintkülönbség pedig nem jelent problémát, az alacsonyabb szintű karakterek rövid idő alatt utolérik a többieket. A karakterek közti interakció hibátlan, ráadásul semmilyen megkötés nincs, így ha valakiknek ez jelent örömet, 4 Claptrappel is végigtolhatják a játékot (de utána feltétlen ajánlott egy orvosi kivizsgálás). A kooperatív mód kétségkívül remek szórakozás barátokkal és random játékosokkal is, de érdemes előtte egyszer egyedül kipörgetni a játékot, hogy képben legyünk apróságokkal.
Mindent összevetve a Borderlands: The Pre-Sequel! jó indítás a 2K Australia részéről, és bár megvannak a maga hibái, arra tökéletesen megfelel, hogy kitöltse az űrt a Borderlands 3 érkezéséig. Persze ahhoz a siker is kelleni fog, de talán reménykedhetünk abban, hogy ez a sorozat is megérett a generációs szintlépésre.
