Kétség sem férhet hozzá, hogy ki vagyunk éhezve arra, hogy legendák ugorjanak egymás torkának a szemünk előtt, legyen szó horror ikonok belsőségeket nem kímélő küzdelméről (Freddy vs. Jason, Alien vs. Predator), akcióveteránok összeugrasztásáról (A Feláldozhatók bármelyik része) vagy éppen szuperhősök nézetkülönbségéről (a leendő Amerika Kapitány: Polgárháború). A rajongók régóta vágyták már, hogy Gotham rejtélyes igazságtevője és Metropolis köpenyes "istene" a képregények lapjai után a vásznon is összemérjék, amijük van, ezt a kívánságukat pedig Tibi bácsi helyett a 300 és a Watchmen rendezője, Zack Snyder váltotta valóra.
A Batman Superman ellennek rengeteg követelménynek kellett megfelelnie, ebből adódóan pedig a nyomás is hatalmas volt a rendező és a stáb vállán, ráadásul Az Acélemberrel ellentétben itt érezhetően Christopher Nolan már csak névlegesen támogatta a projektet.
Példának okáért nem csücsült ott David S. Goyer vállán, hogy egy irgalmatlan nagy taslit sózzon neki oda, ha csacsiságokat kanyarít a papírra (ennek meg is lett az eredménye, rossznyelvek szerint Goyer "fércművét" Ben Afflecknek és jó barátjának, Chris Terrio-nak kellett feljavítania, akik közösen összehozták már a kritikailag is elismert Az Argo-akciót is) és visszafogó erőként sem lépett fel akkor, mikor a közismerten látványban utazó Snyder túlságosan is eleresztené a gyeplőt.
A szkript tehát nem volt a legacélosabb, Snyder pedig szabadon "garázdálkodhatott" a Warner Bros. teljes támogatásával, ami aggodalomra adott okot, viszont a rajongóknak még mindig ott volt a bizodalma abban, hogy Ben Affleck méltó utódja lesz Christian Bale Denevéremberének. Ebben nem is tévedtek, a többi rossz előjel viszont nem volt légből kapott.
A történet fonalát közvetlenül ott vesszük fel, mikor Superman és Zod tábornok vehemensen nagy tereprendezést tartanak Metropolisban, csakhogy az összeomló felhőkarcolók egyike Bruce Wayne vállalatáé volt, benne temérdek alkalmazottal, tele ártatlanokkal. A trailerekből már ismerhetitek ezeket a jeleneteket, viszont a nagyvásznon még hatásosabb az, amit az ifjabb Wayne akkor és ott megtapasztal, elvégre ez a legfőbb mozgatórugója annak, hogy Batman a későbbiek során miért fordul az űrből érkezett jótevő ellen.
A kettejük egymáshoz való viszonya szépen van felépítve, mozgatórugóik érthetőek és mikor elérkezik az idő, hogy egymásnak feszüljenek, attól sok geek pislog majd a gyönyörtől, hiszen valóban egyfajta csúcspontot üdvözölhetünk, ugyanakkor meglepetés lelövése nélkül azt el kell árulnunk, hogy a címbeli összecsapás korántsem lesz olyan grandiózus és olyan hosszú, mint arra a rajongók számítanak. Ez csak egy hatásos felvezetés egy sokkal nagyobb fenyegetés közös elhárításához, de az előzeteseknek köszönhetően már ez sem nevezhető újdonságnak.
Ben Affleck végig meggyőzően hozza Bruce Wayne-t és sötét alteregóját egyaránt, a karakterhez tartozik néhány pillanat, ami tényleg zseniális (ideértve hűséges inasát és családtagját, a Jeremy Irons-féle Alfredet), az a nagyon kevés hiányosság pedig, ami hozzá köthető, valójában a szkript hibája. Ahogyan az is, hogy Henry Cavill Supermane az Acélemberhez képest érezhetően kevesebb naftát kapott, gyakran felvetődhet a vetítés alatt a nézőben, hogy inkább egy zsúfoltabb Batman filmet néz, mintsem egy Batman és Superman alkotást.
Amit viszont sikerült totálisan elbaltázni (ez nem csak Goyer sara, hanem valahol a félrecastingolásé is, bár ez már inkább szubjektív vélemény), az Jesse Eisenberg Lex Luthorja. Ha láttatok már olyan gonoszt, akit egyáltalán nem lehet komolyan venni, az esetek döntő többségében összefüggéstelenül, metaforákban és klisékben beszél, miközben megpróbálja magáról elhitetni, hogy ő bizony hatalmas fenyegetés, akkor bizony Eisenberg szerepe pontosan olyan lett és ezáltal a film leggyengébb láncszemévé vált.
A cikk elején már olvashattátok, hogy Snyder végre teljesen szabadjára engedhette a vágyait, viszont ezzel pontosan azt vesztette el a koncepció, ami az Acélembert fogyaszthatóvá tette: a látványpornó előtérbe került és egyszerűen nem maradt már hely a szívnek, tét nélkülivé vált minden. Bármennyire nézzen ki jól a harc, bármennyit is költöttek az effektekre, a Batman Superman ellen minősége csapongó. Hol elhiteti veled, hogy remek szórakozásban lesz/van részed, hol pedig lekonyítja a mosolyra húzódó szádat. Wonder Woman (Gal Gadot) például teljesen megmagyarázatlan maradt, nyilván az önálló filmjére tartogatják, de azért legalább annyit mondhattak volna, hogy ki ő és mit akar. A Warner érezhetően ebbe a filmbe akart mindent beleszuszakolni, amivel lerakhatja egy filmes univerzum alapkövét, csakhogy ezt a kapkodást nagyon is érezni a végeredményen.
Hosszas bekezdésekben lehetne még taglalni a Batman Supermen ellen: Az igazság hajnala hiányosságait, kezdve Zimmer és Junkie XL összeollózott, fantáziátlan dallamaitól a teljesen felesleges álombéli jeleneteken keresztül egészen addig, hogy a végjátékban minden második percben a szánkba rágják az előd egyik legnagyobb hibáját, jelezve, hogy hallgattak a kritikákra.
Talán már ennyiből is leszűrhettétek, hogy a film tipikusan a "túl sokat akart markolni" hibába esett. Félreértés ne essék: a Batman Superman ellen nem egy rossz film, mindenkinek legalább egyszer látnia kell, azonban ennél sokkal, de sokkal több lehetett volna is ennél a felemás élménynél (talán majd a korhatáros verzió). Ezek után még érdekesebb a kérdés, hogy vajon milyen irányba haladnak a DC filmek, mert a rajongók nem fogják beérni ennyivel.
Ha kíváncsiak vagytok egy másik véleményre, mindenképpen olvassátok el a CineStar kritikáját is.
