Terror (The Terror)
Dan Simmons azonos című könyve szolgáltatta az alapot egy antológiasorozat első etapjához, a Terrorhoz, amelyet egyesek úgy jellemeztek, mintha egy Alien film lenne a tengeren, ami nem meglepő, mivel Ridley Scott volt a producere. A csontig hatoló hideget és jeges borzalmakat kínáló miniszéria A dolog című kultklasszikust idézi meg, csakhogy kutatóállomás helyett a tengeren járunk, ahol a brit flotta két hajója ered útnak, hogy megtalálja az északnyugati átjárót, ami aztán fagyos borzadályba csap át. A Terror mesterien teremti meg a bőr alá kúszó atmoszférát, színészeinek (például Jared Harris, Ciarán Hinds és Tobias Menzies) profizmusa áttör bármilyen jégpáncélon, nyers képsorai pedig a képernyőre szegezik a tekintetet. Egy évvel később debütált a teljesen más koncepcióval és színészekkel rendelkező Infamy, ami egy második világháború idejében játszódó szellemsztorival próbálta megismételni a formulát. Bár egyes pillanataiban az Infamynek sikerül ugyanolyan hátborzongatónak lennie, mint a Terrornak, de kevésbé áll össze, az írás és a cselekményvezetés gyengeségei, a rossz tempó miatt aligha említhető egy lapon a kettő.
A törvény nevében (True Detective)
Nic Pizzolatto 2014-es bűnügyi drámájának középpontjában két karakteres gyilkossági nyomozó áll, akiknek egy régebbi, több megoldatlan bűncselekményt érintő ügyet kell újra felgöngyölíteniük. Matthew McConaughey karizmatikus és folyton pesszimista detektívjét remekül ellensúlyozta a családos, pozitív figurát hozó Woody Harrelson. Kettejük párosa, a közöttük kialakuló kémia adja a sorozat lényegét, mindemellett pedig a True Detective remek karaktertanulmányokkal, magába szippantó atmoszférával, egyedi és formabontó megvalósítással rendelkezik, mára már hivatkozási pontnak számít, az egyik legjobb nyomozós sorozatnak tartják. Az antológia-formátum miatt a további évadokban már másokat láthattunk a főbb szerepekben, és hiába próbálkoztak Colin Farrellék, Mahershala Aliék és Jodie Fosterék, vagy éppen maga Pizzolatto - aki a második és harmadik felvonásból is kivette a részét, csak a negyedik esetében adta át a stafétát Issa Lópeznek - az első szezon sikerét, összerakottságát, esszenciáját már csak nyomokban tudták megismételni.
Valós halál (Altered Carbon)
Richard K. Morgan Altered Carbon (Valós halál) című sci-fi regénye 2002-ben jelent meg, és olyasvalamire épít, aminek a gondolatával valószínűleg mindenki eljátszadozott már, a halhatatlanságra. A sztori szerint több mint 300 évvel járunk a jövőben, amikor az emberiség már kifejlesztette azt a technológiát, amivel kvázi elérhető az örök élet: az emberek tudatai egy eszközben tárolódnak, melyet - megfelelő fizetség esetén - a régi elhasználódott test után egy újba ültetnek bele. A társadalmi egyenlőtlenségek azonban itt sem tűnnek el, így míg a gazdagok több testet is fenntartanak, addig a szegények ki vannak szolgáltatva a biztosítóknak. Ebbe az egyszerre disztópikus és utópisztikus jövőbe tér vissza 250 éves börtön után Joel Kinnaman karaktere, Takeshi Kovacs, és rajta keresztül fedezzük fel ezt a futurisztikus világot. A Valós halál vizuálisan lehengerlő, ráadásul súlyos kérdéseket tesz fel, miközben Kinnaman szikár játékával, izgalmasan megkoreografált harci szekvenciáival bűvöli el a nézőt. A folytatásban már Anthony Mackie játssza Kovacsot, és bár megvannak a maga erényei ennek a szezonnak is, összességében képtelen felérni az erős kezdéshez: lapossá, érdektelenebb, sekélyesebbé vált, és Mackie teljesítménye gyengébb, mint Kinnamané.
Végtelen matrjoska (Russian Doll)
Nadia Vulvokov (Natasha Lyonne) újra meg újra átéli a 36. születésnapi buliját. Minden nap meghal, hogy aztán a következő pillanatban ismét egy mosdóban találja magát, és felcsendüljön Harry Nilsson Gotta Get Up című dala. Az önpusztításra hajlamos karakter először alkohol- és drogfogyasztási szokásaihoz vezeti vissza ezt a furcsa anomáliát, de a történet haladásával egyre rémisztőbb alternatívákat lát maga előtt. Ez a változatosság jellemzi az egész sorozatot, beleértve a hangvételét is: dramedyként elsősorban a humoros és drámai elemeket keveri, de a főhős hangulatától függően néhol átcsap misztikusba vagy akár horrorisztikusba is. Bravúros módon a nyolc, egyenként szűk félórás epizód elég arra, hogy a sorozat elmesélhesse a komplex gondolatmenetét, és össze is álljon egy kerek egésszé. A befejezés annyira tökéletes lett, amennyire csak lehetett, ezért a második évad már alapvetően feleslegesnek érződik, ehhez pedig még hozzáadódik, hogy Nadia szerethető furcsaságai néha már elviselhetetlenné válnak, a családja háttértörténete kusza és elnyújtott, és az előddel szemben itt nincs meg az a vonzerő, ami arra ösztönöz, hogy végignézd.
Westworld
A Westworld egyike azon kevés, mesterséges intelligenciáról, robotok öntudatra ébredéséről szóló történeteknek, amelyek megfontoltan nyúltak a témákhoz, kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket és olyan körítést adtak hozzá, aminek köszönhetően emlékezetessé, sőt a technológia fejlődését látva relevánssá vált az élmény. A Michael Crichton 1973-as filmje, a Feltámad a vadnyugat alapján készült produkció egy kalandparkba kalauzolt el minket Jonathan Nolan és Lisa Joy vezényletével, ahol a gazdagok emberre emlékeztető robotokon élhették ki a vágyaikat. A sorozat 2016-ban rajtolt el, és azóta is emlegetik zseniális koncepciója, történetvezetése, atmoszférája és erős színészi játékai miatt, amik a további szezonokra egyre jobban kivesztek a szériából. A második évad már-már érthetetlen, mozaikszerű narratívát kapott, miközben új karakterekkel, szabályokkal és tétekkel bombázta a nézőket, a harmadik pedig sokkalta szájbarágósabb és sótlanabb lett a korábbiaknál. A negyedik volt a kegyelemdöfés, ami már az HBO-nak is sok volt, így az ötödiket be se rendelték. Visszatekintve, bőven elég lett volna, ha Nolan és Joy megállnak egy minisorozatnál.
