Gangs of Sherwood
Bár szinte mindenki hallott már Robin Hoodról, mégis viszonylag ritkán nyúlnak a játékfejlesztők a sherwoodi erdő legendás útonállójához inspirációért. De talán nem is baj, ha nem erőltetik mindenáron a témát, mivel egyetlen kézen meg tudjuk számolni az említésre méltó Robin Hood-os alkotásokat, sőt mindössze két ujj is elég ehhez. Egyébként az 1986-ban Amigára kiadott stratégiai játékról, a Defender of the Crownról beszélünk, és a Commandos-szerű Robin Hood: The Legend of Sherwoodról 2002-ből. Ha a november utolsó napján elrajtolt Gangs of Sherwood jól sikerült volna, akkor most három ujjunkat tartanánk fel, de - mint azt nyilván kitaláltátok - nem így alakult.
Igazság szerint volt potenciál a jelenleg az Outcast folytatásán dolgozó Appeal alkotásában, mert a középkori környezetet steampunk stílusjegyekkel vegyítő kulisszák üdítően frissnek hatottak, továbbá a karakterek eltérő arzenáljára és képességeire támaszkodó harcrendszer alapjaival sem volt gond. Ám sajnos azt kellett tapasztalnunk, hogy a lendület hamar elfogyott még úgy is, hogy egyetlen délután alatt lepörög a kampány. Mindezért a nem túl izgalmas lootot, a másodhegedűs szerepébe kényszerített narratívát, valamint a kevés változatosságot kínáló, repetitív küzdelmeket okolhatjuk.
Hellboy Web of Wyrd
Pusztán a külsőségeket szemlélve minden adott volt ahhoz, hogy az év egyik legjobban sikerült játéka legyen a Hellboy Web of Wyrd: az Upstream Arcade alkotása egy az egyben átvette Mike Mignola stílusát és ebből fakadóan a Hellboy képregények esztétikáját; de az is nagyot dobott az eredeti történetet feldolgozó roguelike játék értékén, hogy a címszereplőt az idén elhunyt Lance Reddick szólaltatta meg. Mégsem került veszélybe a Hades trónja, mivel a játékmenet bár idei-óráig szórakoztató tud lenni, a változatosság hiánya erősen rányomja a bélyegét.
Ám a legnagyobb csalódást nem ez okozza a gyanútlan vásárlónak, hanem az egyébként jól kinéző összecsapások, amelyekben egyszerre érvényesül, hogy nem elég reszponzív az irányítás, nem lehet megszakítani az animációkat, és hogy tulajdonképpen még a bossfightok sem tartanak tovább egy-két percnél, mert a főellenfelek, akárcsak a mobok, nem nyújtanak semmi kihívást. Erre megoldás lehetne a nehézségi szint feljebb srófolása, de ilyen opciót hiába keresünk.
Redfall
Az Anthemtől a Marvel's Avengersig számos elrettentő példa emlékezteti azokat a fejlesztőket, akik világéletünkben single-player játékokon dolgoztak, hogy a szükséges tapasztalat hiányában roppant kockázatos online fókuszú, esetleg live service-es üzleti modellre épülő alkotásokra váltani. Ennek tankönyvi példája az Arkane Austin kooperatív vámpíros lövöldéje, amely hiába kapott egy év halasztást az eredeti ütemtervhez képest, mégis félkész állapotban látott napvilágot. A stúdió egyértelműen nagyobbat harapott, mint amivel elbírt: a megjelenéskori változat csúnyácska volt, a nyitott világban nem érvényesült a Dishonored játékokra vagy a Preyre jellemző bravúros pályadizájn, de akadtak gondok mesterséges intelligenciával és a teljesítménnyel is.
Kiszivárgott hírek szerint a fejlesztők nem lelkesedtek túlzottan a vezetők által erőltetett projektért, és azt remélték, hogy a Bethesdát felvásárló Microsoft majd közbelép és törli az egészet. Nem így történt, ellenben Phil Spencerék megígérték, hogy a stúdió megkapja a támogatást, ami a Redfall helyrepofozásához szükséges. Nagyon hosszú út áll a fejlesztők előtt, de az első lépést már megtették azzal, hogy nemrég elérhetővé vált Xboxon a 60 fps-es teljesítménymód. Kérdés, hogy nem késtek-e el a mentőakcióval.
Skull Island: Rise of Kong
Azt hittük, hogy a PlayStation 3 és az Xbox 360 generációjával együtt végleg magunk mögött hagytuk a filmes franchise-ok költséghatékony módszerrel (értsd: kevés pénzből, rövid idő alatt vacakot gyártani) készült kísérőjátékait, ám a Skull Island: Rise of Kong kegyetlenül szertefoszlatta ezt az illúziót. Az IguanaBee alkotása nemcsak ronda, hanem több a bug benne, mint a szétlapítandó ellenség, de az átvezetőktől a pályadizájnon át az animációkon át az animációkig süt az egészről az igénytelenség, és érdemi történetről nem is beszélhetünk.
Csak a megjelenés után derült ki, hogy a játszhatatlanság határát súroló mű összedobására mindössze egy évet adott a GameMill Entertainment, a Rise of Kong Kiadója, és eközben a csapat mérete 2 és 20 fő között ingadozott, de így is elkészült hat különböző platformra. Innen nézve kisebb csoda, amit összehoztak, de sajnos a körülmények ismerete nem teszi könnyebben befogadhatóvá a végeredményt. Talán elnézőbbek lettek volna vele a játékosok, ha a kiadó beéri kevesebbel is, ám a mohóság győzött, így kőkemény 40 eurót kér érte.
The Last of Us Part I (PC)
Akad néhány stúdió az iparág több mint fél évszázados történetében, amelyekről sokáig az a kép élt az emberek fejében, hogy nem tudnak hibázni, ilyen volt többek között a BioWare és a Blizzard is, ám mostanra mindkettő megítélése sokat romlott. A Crash Bandicoot, a Jak and Daxter, az Uncharted és a The Last of Us szériák mögött álló Naughty Dog ugyan még nem tart itt, ám március óta már ennek a csapatnak sem makulátlan a hírneve.
A 2013-as The Last of Us remake-jének PC-s változata ugyanis valósággal sokkolta az ennél lényegesen jobb minőségű portokhoz szokott közönséget. A helyenként horrorba is átcsapó posztapokaliptikus akció-kaland élvezeti értékét jelentősen csökkentette, hogy a stúdió és a felelősségen osztozó tettestársa, az Iron Galaxy finoman szólva nem végzett példaértékű munkát sem az optimalizálás, sem pedig a hibák kigyomlálása tekintetében, így a kezdeti időszakban rettenetesen alacsony framerate, hajmeresztő bugok és gyakori összeomlások borzolták a kedélyeket.
A cikk folytatásához lapozz a következő oldalra!
