Nem lepődnénk meg, ha a sétaszimulátorok hallatán többen is egy viszonylag új keletű, gyerekcipőben járó műfajra asszociálnának. Olyan, egyébként sokak által már-már alábecsült és lenézett játékokra, amikben - megnevezésükből adódóan - nagyon nincs más dolgunk, mint folyamatosan gyalogolni és előrehaladni, közben kikapcsolódni, olykor elveszni egy misztikus és rejtélyes, szövevényes történetben.
Az igazság viszont, hogy az ilyen és ehhez hasonló élmények nem az elmúlt években kezdték bontogatni szárnyaikat. Az első ismert, klasszikus értelemben vett "sétaszimulátor" Graham Relf nevéhez köthető, aki szabadidejét áldozva, hobbiprojektként fejlesztette le a ZX Spectrum rendszereire a The Forest névre keresztelt játékát 1978-ban. Relf lényegében egy olyan, elsősorban tájékozódásra kihegyezett élményt alkotott meg, melyben nagyban épített a térképkezelésre és a navigációs skillekre, amikkel felvértezve egy hatalmas, virtuális erdőben kellet eligazodniuk a játékosoknak. Léptéke ellenére a The Forest végül kereskedelmi forgalomba került, eredetiségének köszönhetően pedig hamar megtalálta közönségét. A játék ma már teljesen ingyenesen, böngészőből is játszható; akik nosztalgiáznának egy kicsit, ezen a linken keresztül tehetik meg.
Nem is kellett hozzá sok, és bár persze a The Forest megjelenése óta jelentős átalakuláson estek át a sétaszimulátorok, Relf alkotása sikeresen ágyazott meg egy különleges és szokatlan (emiatt pedig gyakran megosztó), folyamatosan bővülő és formálódó műfajnak.
A sétaszimulátorok fontosabb ismertetőjegyei közé tartoznak, hogy nem nagyszabású akciójeleneteikkel, frusztrálóan nehéz bossharcaikkal vagy éppen lenyűgöző grafikájukkal próbálnak meg hatást gyakorolni a játékosokra. Néha még az is előfordul, hogy a lineáris történetmesélés is elmarad, gyakorta pedig a világgal sem lépünk interakcióba. Nem teszünk mást, a műfaj megnevezéséhez hűen sétálunk. Éppen ezért érdemes más szemszögből vizsgálni a sétaszimulátorokat. Ezek a játékok egyedülálló történeteket mesélnek, érzéseket és érzelmeket közvetítenek, olykor szimplán elkalauzolnak bennünket egy fantáziavilágba, kiszakítanak pár órára a szürke hétköznapokból.
A mostani listán 10 olyan sétaszimulátor kapott helyet, amikkel garantáltan nem fogtok mellélőni, kipróbálásukkal hamar eldönthetitek, hogy nektek való-e a műfaj vagy sem. Természetesen a veteránoknak több ismerős cím lesz a listán, ugyanakkor a mára már klasszikusnak mondható sétaszimulátorok mellett megpróbáltunk olyan alkotásokat is beválogatni, amik könnyen elkerülhették a figyelmeteket, viszont érdemes nekik adni egy próbát.
A listánk - mint ahogyan azt már megszokhattátok - most is teljesen szubjektív, éppen ezért bővíthető is. Bátran írjátok meg nekünk kommentben, hogy mivel egészítenétek ki a legjobb sétaszimulátorok listáját!
Proteus
Egy igazán egyedi, ugyanakkor kevésbé ismert induló lehet az angol fejlesztőpáros, Ed Key és David Kanaga által megálmodott Protues, melynek csiszolgatását még 2008-ban kezdte meg a duó, akik többnyire szabad estéiket áldozva hozták tető alá a projektet. Játékuk hivatalos megjelenésére végül 2013-ban került sor, első körben pedig a Windows és macOS felhasználók tölthettek el egy szűk, ugyanakkor emlékezetes órát a Proteus pixelekből megalkotott, procedurálisan generált világának bejárásával.
Bár klasszikus értelemben egy sétaszimulátorról beszélhetünk, a Proteus még így is egészen kivételes darabnak tekinthető a műfajban. Lényegében a játék első perctől kezdve magunkra vagyunk utalva: nincsen kézzelfogható történet, utasításokat sem kapunk - voltaképpen semmi sem rondít bele a leginkább egy pszichedelikus utazást idéző élménybe. A Proteus egy chilles és meditatív, audiovizuális ingerekre erősen kihegyezett élményt nyújt, különlegessége pedig pontosan ebben rejlik. A játék egy relaxáló, jelenlétünkre folyamatosan reagáló zen világba kalauzol el minket egy szűk órácskára, olykor pedig nem is vágyunk ennél többre.
Dear Esther
Egy rejtélyes sziget, egy névtelen narrátor, és néhány levéltöredék. Számunkra már-már három agyonhasznált, klisés történetmesélési elem, míg a The Chinese Roomnak recept a valaha volt egyik legjobb interaktív történet megalkotásához. A Dear Estherben kalandunk elején a skóciai Hebridákon indítunk, melynek kopár szigeteit fokozatosan bejárva, névtelen és arctalan főhősünk elhunyt feleségének címzett levelei segítségével ismerhetjük meg a kezdetben meglehetősen homályos történetet. Nem érdemes azonban egzakt válaszokban reménykedni, szinte biztos, hogy sokat fogunk agyalni, hogy pontosan mi és hogyan történt. A Dear Esther egy ponton már-már tudatosan kavarja a szálakat, az elbizonytalanítással pedig játékosaira bízza a valódi történet feltárást, a felidézett események értelmezését.
A The Chinese Room 2012-es alkotása mindamellett, hogy lefektette a modern sétaszimulátorok stabil alapjait (ezzel pedig számos későbbi ígéretes alkotás születéséhez is hozzájárult), bebizonyította, igenis van maradásuk az ilyen és ehhez hasonló interaktív történeteknek. Legalább akkora, ha nem nagyobb hatást tudnak gyakorolni a játékosokra, mint a sokkal nagyobb szabású, vaskosabb büdzsével rendelkező társaik. Később egyébként egy bővített verzió is napvilágot látott: csiszoltabban, némi extrával kiegészülve a konzolosok is elmerülhettek az immáron Unity motorba átültetett élményben. Többször osztogatták azóta ingyen, de igazából fillérekért szinte már bárhol behúzható - vétek lenne kihagyni.
Gone Home
1995. június 7. A 21 éves Katie hosszú idő után, külföldi tanulmányai végeztével hazautazik, ám mint kiderül, családja időközben elköltözött, így a lány egyenesen az új otthonuk felé veszi az irányt. Legnagyobb meglepetésére a házat azonban teljesen üresen, elhagyatottan találja. Néhány teli pakolt doboz és egy a bejárati ajtóra tűzött üzenet árulkodik arról, a rokon valóban itt jártak, de mostanra látszólag teljesen felszívódtak. Egyedül Samantha, a 17 éves testvér üzenete szólítja meg az események előtt értetlenül álló lányt, bár sorai egy cseppet sem megnyugtatóak. Könyörögve kéri Katie-t, ne kutakodjon, ne nyomozzon a történtek után, majd sorait azzal zárja: szereti őt, egyszer még találkoznak. Nagyjából ezen a ponton merészkedünk a házba, ahol a már jól ismert "baktatós" játékmenet kíséretében próbáljuk megérteni, felgöngyölíteni a szálakat.
Lényegben nincs más dolgunk, mint felfedezni az új otthont, bejárni annak minden szegletét és zegzugos szobáját, felkutatni a történet szempontjából fontos, családtagokhoz köthető tárgyakat, emlékeket. Már az első perctől kezdve kísérteties hangulat járja át a házat, olykor már-már mi is kényelmetlenül érezzük magunkat. Idővel a történet is körvonalazódni kezd, fokozatosan felszínre kerülnek még a család legsötétebb titkai is. A Dear Esther megjelenése után egy évvel, a Gone Home sokkal hamarabb megtalálta közönségét, nem csak a kritikusok, de a játékosok is imádták a The Fullbright Company különleges, rejtélyes játékát. A több mint 700 ezer eladott példányon felül, számos díjat sikerült zsebre vágnia; a Polygon egészen odáig ment, 2013-ban az év játékának választotta a sétaszimulátort. Manapság már ez is pár ezer forintért bezsákolható, ennyiért pedig bármikor érdemes pótolni.
Journey
Egy módfelett emlékezetes, varázslatos világot álmodtak meg a thatgamecompany fejlesztői, melyben első körben kizárólag a PlayStation 3-tulajok merülhettek el röpke 12 évvel ezelőtt, 2012-ben. Természetesen nem volt véletlen az exkluzivitás: a Sony is beállt a projekt mögé, meglátták a Journey egyediségét, anyagilag is megtámogatták a játékot. Utazásunk elején egy szélesen elterülő forró sivataggal, és egy távolban magasodó hegycsúccsal találjuk szembe magunkat, az összképet egyedül titokzatos, köpenyes karakterünk töri meg, akivel rövidesen bele is kezdhetünk a szűk két órán át tartó menetelésbe.
Több listán szereplő alkotáshoz hasonlóan, itt sem kapunk utasításokat, a párbeszédek is elmaradnak, és persze a nagyszabású akciójeleneteket sem a Journey-ben érdemes keresni. Az előttünk álló két órában lényegében minden rajtunk múlik: a lineáris történetmesélés és közvetlen kommunikáció hiányában többféleképpen is értelmezhetjük a játékot, hangulatunktól függően teljesen máshogyan élhetünk meg egy-egy pillanatot - éppen emiatt igazán kivételes. Ezeken felül a játék egy elsőrangú meditatív élmény: napsütötte, szellő fújta dűnék, háttérben megbúvó, cselekedeteinkre reagáló finom dallamok - egy igazán különleges utazás, amit az erre fogékonyaknak kötelező átélni. Egyébként a kritikusok sem győzték méltatni a játékot, 2012-ben számos díjat sikerült zsebre vágnia, később pedig a PC-s, mi több iOS-es port is befutott hozzá, ma már ezeken a platformokon is pótolható az élmény.
The Stanley Parable
Ha van kakukktojást a listán, akkor nem kérdés, a The Stanley Parable az. Davey Wreden és Willam Pugh 2013-as alkotása ugyanis tudatosan döntögeti a falakat, szembe megy a bejáratott, tradicionális videojátékos normákkal, egy teljesen elborult, szürreális utazásra invitálja játékosait. Kalandjaink során Stanley, a jól öltözött irodai dolgozó bőrébe bújhatunk, aki hirtelen abban a furcsa helyzetben találja magát, hogy kollégái teljesen felszívódtak körülötte, lényegében az egész irodaház kiürült.
Barangolásunkat egy narrátor kíséri végig, aki lényegében folyamatosan kommentálja döntéseinket, néhol megpróbál minket befolyásolni, jó, olykor egészen kiszámíthatatlanul, rossz útra terelni. Ebből talán már sejthető, a történet lefolyása nagyban függ döntéseinktől: míg az alapjátékban 19, addig a Deluxe változatban további 24 különböző befejezés kapott helyet, így bőven van okunk arra, hogy időről-időre újra Stanley-vel nyomuljunk. A The Stanley Parable tényleg egy igazán különleges és egyedi darab, nem nagyon készült hozzá fogható, éppen ezért nehéz kategorizálni is. A játékmenet főbb jellemvonásai azonban rendre a sétaszimulátorok műfaját idézik, így nem volt más választásunk, gyorsan rá is tettük a listánkra.
A cikk még nem ért véget, lapozz a következő oldalra!
