Hiszen itt van a több mint fél évtizede fejlesztett nagy vámpírjáték, a kalandjáték fórumok hypo-meterjeinek első helyén álló, várva-várt A Vampyre Story! A nagyrészt ex-LucasArts-osokból 2002-ben verbuválódott Autumn Moon Entertainment logója olyan, mintha maga Tim Burton tervezte volna: egy telihold előtt kifacsarodott törzsű, vicsorgó Halloween tök pózol. A kép árulkodik arról, hogy a cég kezdettől a darkos-humoros vámpírjáték fejlesztését tűzte ki célul. A koncepció atyja nem más volt, mint William W. Tiller, alias Bill Tiller, akinek szerény kis portfoliójában olyan játékcímek szerepelnek, mint például a The Dig, vagy a The Curse of Monkey Island. A Vampyre Storyról megjelent legelső screenshotokból is kiderült már, hogy a játék magán fogja viselni a LucasArts fénykorát idéző kalandjátékok jellegzetességeit: a remek történetet, a humort, és a gyönyörű grafikát.
Azt is tudjuk azonban, hogy a hosszú fejlesztéseknek általában megvan az áruk: a grafikus enginek elavulnak, a fejlesztők elfáradnak, a pénzek elfogynak, s az egésznek a levét végül a csalódott rajongók isszák meg. A Vampyre Story fejlesztéstörténetében is számos mélypont volt, sokszor gyakorlatilag Tiller kölcsönei tartották el az egész produkciót. A sok munka és a sok várakozás mégsem volt hiába: bár az eredmény hagy apróbb kívánnivalókat maga után, így is pazar kis játék született.
Ohh, az a sanyarú vámpírélet!
A játék főszereplője egy Mona nevű bájos vámpírhölgy, aki párizsi operaénekesként futott ígéretes karriert, mígnem egy szép napon össze nem hozta a sors egy dúsgazdag udvarlóval, egy bizonyos Baron Shrowdy nevű vámpírral. Az apró termetű, és meglehetősen csúf vérszívó kitartóan udvarolt hősnőnknek, aki azonban ajtót mutatott neki. A báró erre vérszemet (vagyishogy vérfogat) kapott: elkábította és elrabolta Monát. A többi már a klasszikus vámpírfilmek ismeretében kitalálható. Hősnőnk Shrowdy kastélyában, Wargban ébred fel megnövekedett szemfogakkal, szomorúan konstatálva, hogy sem a tükörképe, sem pedig az étrendje nem a régi: az előbbi egyszerűen nem létezik, az utóbbi esetében pedig a hangszálfrissítő fürjtojást felváltotta egy vörösborszerű folyadék, amelyet a báró szolgál fel nap mint nap. Mona nem az első, és talán nem is az utolsó ara, akit az anyja emlékének árnyékában élő báró elrabolt és fogságban tart. Mona persze nem is akar Warg kastélyában maradni: egyetlen álma, hogy visszatérjen Párizsba, és folytassa karrierjét. Hősnőnk magányát csak barátja, Froderick enyhíti, aki egy meglehetősen cinikus kis denevér, és Mona vállán utazva mindent gonoszkodó megjegyzésekkel illet, mindenkivel összeveszik, de szerencsére azért néha a segítségünkre is siet.
Mona reménytelen helyzetéből egy incidens jelenthetne kiutat, Shrowdyval ugyanis váratlanul végez két vámpírölő. A báró lelke azonban anyja varázslatának köszönhetően halhatatlan, így visszatér a kastélyba, hogy megakadályozza Mona szökését. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, a vámpírölők is Wargba tartanak: céljuk egy karót döfni Mona hetedik és nyolcadik bordája közé...
Draxsylvánián innen és túl...
A két részből álló játék helyszíne Erdély mesebeli változata, a havas Draxylvánia: Warg vára, és a környező vadregényes vidék. Az első részben Monának rá kell jönnie, hogyan tud megszökni a várból a báró szellemének legyőzésével, valamint a Warg tavában élő, inkább szánalmasnak, mint ijesztőnek mondható szörnyeteg likvidálásával. A szökés cseppet sem egyszerű, és a kastély élő-élettelen lakóinak maximális segítsége szükségeltetik hozzá. Példának okáért meg kell szereznünk egy kulcsot, melyet egy pimaszul szemtelen szobor rejteget, aki csak akkor segít nekünk, ha elkergetjük a fölötte tanyázó ocsmány hollót, Edgart, aki folyton bepiszkítja őt. Ezen kívül dél-olasz patkányok, és egy elkényeztetett macska hatalmi harcába is belebonyolódunk, valamint mélyinterjút kell folytatnunk egy vízköpővel, egy vasszűzzel, és egy másik szűzzel, aki ír származású, és szellem formájában leledzik. Mindeközben varázsitalokat kell kotyvasztanunk, mágikus könyvek használatát kell elsajátítanunk, kínzószereket és titkos ajtókat kell működésbe hoznunk, színházi díszleteket kell átszabnunk, és végül, de nem utolsósorban életre kell keltenünk egy ősi recept alapján egy gólemet: ő képes ugyanis csak legyőzni Shrowdyt.
A játék második részében fő segítőnk egy Madame Strigoi nevű boszorkányos cigányasszony lesz, aki a múltban elkövetett bűnei miatt vezekel, és ezért szeretne támogatni minket. Monát ebben a részben két fontos feladat várja: sírból származó port kell szereznie a közeli temetőből, hogy koporsójába fekve átvészelje a nappalt, valamint találnia kell egy lovat és egy szekeret, ami elvontatja koporsóját Draxylvániából.
Mindent a szemnek, mindent a szájnak, mindent a kéznek
A point 'n clickereknek nem jelenthet gondot a játék kezelése. A bal egérgombbal a kereszt alakú menüt hozhatjuk elő, ahol egy kéz jelenti az univerzális „használni" utasítást, a száj a beszéd, evés, éneklés és a hasonló orális tevékenységek funkcióját, a szem a megvizsgálást, a szárny pedig a repülést szolgálja. Mona ugyanis képes denevérré változni, így amúgy megközelíthetetlen helyekre is eljuthat. Máskor azonban Frodericket kell „elreptetni", és sok feladatot a két denevér csak együtt tud megoldani.
A jobb egérgomb a koporsó formájú inventoryt hozza elő. Itt nemcsak az egyes tárgyakat, hanem bizonyos, kékkel jelölt „ideákat" is tárolhatunk A Digből vett ötlet lényege, hogy nem kell minden tárgyat folyton felvenni: Mona megjegyzi a helyüket, és alkalmasint értük megy, hogy használja őket. Ugyancsak itt, az inventoryban fog megjelenni később a Mona által elsajátított „vérszívás" funkciójának ikonja is. Az érzékeny lelkűeknek azonban nem kell aggódniuk, a törékeny és jószívű Mona ugyanis sosem öl meg senkit vámpírharapásával.
Bár hősnőnk nem tud futni (hogyan is tudna a padlót verdeső szűk kosztümjében), a jobb egérgombbal átugorhatjuk a képernyőn való áthaladás unalmas jelenetét. Hasonló funkciót lát el a [Space] billentyű is, amellyel a párbeszédeket, filmbetéteket is átugorhatjuk. Egy térkép azért talán elkelt volna a játékban, hogy ne kelljen folyton bejárni a helyszíneket: igaz ugyan, hogy a játéktér nem túl nagy, viszont a progi elég sokat töltöget.
A hagyományos kalandjátékok kedvelői cseppet sem fognak csalódni a Vampyre Story interaktivitásában: rengeteg tárgyat megvizsgálhatunk, kipróbálhatunk (a hotspotokat a tabulátor megnyomásával láthatjuk). A párbeszéd választható menüjével is a hagyományos LucasArts stílust idézi. A dialógok rendkívül jól megírtak, humorosak, és szerencsére nem túl terjengősek. Azt azért el kell ismerni, hogy a poénok sajnos nem mindig érnek Ron Gilbert zseniális verbális és képi gegjeinek közelébe: lehet, hogy magasra tettem a mércét, és nem a Monkey Island-hez kéne mérnem a Vampyre Storyt, de néhol kicsit laposnak éreztem a játék humorát. Ugyanakkor az is igaz, hogy egyáltalán nem tudom visszaidézni, mikor nevettem utoljára szívből egy kalandjátékon, és a Vampyre Story dícséretére legyen mondva, hogy humor tekintetében túlszárnyalja az utóbbi évek valamennyi „humorosnak" titulált kalandjátékát.
Ami a fejtörőket illeti, a szokásos LucasArts szintet kapjuk: vagyis logikus, nem túl nehéz és nem is túl könnyű puzzle-okat, amelyek közé azért néhány agyament ötlet is belekerült.
Lila ködökkel álmodom
Bill Tiller csodálatos grafikai stílusát a Monkey Island 3 képi világa mutatja legjobban: a megnyúlt figurák, a befelé hajló formák, és a kunkori felhők a művész kézjegyévé váltak mára. A Vampyre Story is ezt a tradíciót folytatja, és a leggyönyörűbb, leghangulatosabb kalandjátékok egyike, amely napvilágot látott ebben az évezredben. A játék fejlesztése eredetileg 2D-ben indult, majd átcsapott a megszokott 2D-3D hibridbe, ahol a 3D-s figurák festett hátterekben mozognak. Tiller elmondta egy interjúban, hogy az egyik legnagyobb nehézséget a játék alapszín tónusainak megtalálása jelentette. A két hagyományos horrorszín, vagyis a fekete és a vörös túl elcsépeltnek, túl direktnek tűnt, ezért végül a lila mellett döntött, ami tökéletes választás volt, ugyanis egyszerre fejezi ki a téma sötét, misztikus, és humoros tónusát.
A Vampyre Story képi világa elsőre lenyűgözi a játékost. Sötétlila ég furcsa felhőkkel és hatalmas holddal, lassan hulló nagy hópelyhek, hüllőpikkelyként meredező hegyek, kavargó ködök, gótikus épületek és groteszk figurák... Tillerre saját bevallása szerint nagy hatással volt Edward Gorey amerikai illusztrátor, aki a század közepén vált híressé morbid rajzaival, de kikerülhetetlen persze Tim Burton is. A játék ugyanakkor sokat kölcsönöz a némafilmek világából: a nagy, festett szemű Mona maga is olyan, mint egy húszas évekbeli színésznő. És felfedezhető persze a klasszikus horrorfilmek, valamint a Disney rajzfilmek hatása is. Mindez pedig valami elképesztő operettszerűséggel van nyakon öntve, a szándékolt giccsnek és az iróniának zseniális ötvözetével, ami hihetetlen hangulatot ad a játéknak. Mona nem véletlenül énekesnő: hősnőnk néha Froderickkel a legváratlanabb pillanatokban fakad dalra.
Minden jóban van valami rossz...
Sajnos el kell mondanom, hogy egy ilyen remek kis játéknak is vannak hibái. A Vampyre Story rákfenéje a rengeteg bug, melyeket remélhetőleg e cikk megjelenésekor már orvosolni fognak egy jó patch-el. A kalandjáték fórumok így tele vannak anyázásokkal: a játék a legváratlanabb pillanatokban kifagy, tárgyak tűnnek el, jelenetek loopolódnak be. Különösen a parfümös fiola jelent majd sok gondot, ezért engedjetek meg egy jó tanácsot: az üvegcsét semmi szín alatt ne ürítsétek ki a kastély hídján, mindenképp Mona hálószobájának ablakából permetezzétek le az alant úszkáló szörnyet... A fagyások mellett persze a sűrű mentés is ajánlott.
A másik gondom a játék rövidsége. Tillerék több epizódot terveznek még, ez azonban nem mentség arra, hogy ilyen nyúlfarknyi a játék: épp akkor lesz vége, amikor kezdenénk belelendülni a kalandokba. A két rész eleve fura, valahogy a befejezetlenség érzetét kelti, jobb lett volna egy harmadik résszel megtoldani a kalandokat. Csak remélem, hogy a folytatás nem fog sokáig váratni magára...
Mindent egybevetve azonban elmondhatom, a Vampyre Story a rövidségétől és a bugoktól eltekintve kivételesen jó játék, amire megérte várni. Kicsit sajnálom, hogy nem egy Ron Gilbert kaliberű fickó volt a humormester, mert úgy ütött volna igazán nagyot, de még így is az utóbbi évek legjobb kalandjátéka, mely messze túlszárnyal minden hasonló próbálkozást. Olyan játék, amely a kalandjátékok fénykorát idézi, és tökéletesen megmutatja, milyen erények rejtőznek a műfajban, ha jól sáfárkodnak velük. Remélhetőleg Monát és Frodericket hamarosan viszontlátjuk: addig is raktározzatok be jó adag fokhagymát!
