William Joseph Blazkowicz nem arra született, hogy beleszeressen egy lányba, akivel családot alapíthat. Nem, B.J. csupán azért jött a világra, hogy felnőve nácikat irtson. Egyszemélyes hadsereg ő, aki legyűrte Heinrich Himmler übersoldatjait, sírjukból visszatért teuton lovagokat, megjárta Eisenstadt poklát, és keresztülhúzta a fekete nap dimenziójának erejét megcsapolni igyekvő Zetta tábornok terveit. Az ember azt hihetné, hogy Blazkowicz-cal a sorai között a szövetséges haderő seperc alatt hazakergeti a nácikat, csakhogy nem olyan fából faragták a horogkeresztes bandát, hogy az első, a második, netán a harmadik kudarc kedvüket szedje. Egy új technológiának köszönhetően teljes erővel pörög a hadiipar totális erőfölényt biztosítva a Harmadik Birodalomnak.
A szövetségesek utolsó elkeseredésükben egy köteléknyi nehézbombázóval rontanak neki a lengyel partok szikláiba vájt erődrendszernek, amely tudomásuk szerint Wilhelm "Deathshead" Strasse, a nácik őrült zseniének rejtekhelye. Ha valami, akkor az ő kiiktatása fordíthat a hadiszerencsén. Nem Blazkowiczon múlik, hogy az akció csúfos véget ér. Életről és halálról kell döntenie (ez két párhuzamos idősíkot eredményez némileg eltérő cselekménnyel, valamint míg az egyik társunk a zárfeltörést tanítja meg, a másik az elektromos berendezések rövidre zárását. valami Hősünk egy fejsérülésnek köszönhetően tizennégy évet tölt éber kómában egy lengyel elmegyógyintézetben, mígnem 1960 októberében egy náci altiszt végzetes hibát vét...
Kör közepén állok
A mi alternatív múltunk Blazkowicz alternatív jövője, egy olyan világ, amelyben a náci Németország teljes győzelmet aratott, elfoglalta Londont, Moszkvát és Pekinget, atombombát dobott New Yorkra, de még a szövetségeseit sem kímélte. Ez ellen a világbirodalom ellen kell felvegyük a harcot, ám nem leszünk egyedül, hiszen mindvégig vezetik majd kezünket az előző részekből ismert Kreisau kör ellenállói. Új barátokkal és rég nem látott ismerősökkel dolgozzuk ki a szabotázsakciók tervét titkos főhadiszállásunkon, ahova rendre visszatérünk két küldetés között. Az ilyen alkalmak mindig lehetőséget kínálnak arra, hogy elbeszélgessünk némelyikükkel, esetleg kisebb szívességeket tegyünk nekik (például megkeressünk egy elvesztett jegygyűrűt). Ezek az opcionális társasági pillanatok jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megismerjük a szereplőket (köztük a szellemi kihívásokkal küszködő melákot, a nácigyűlölő nácit, az alvástól rettegő zsenit), mígnem egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mi is törődünk velük, bennünket is érdekel a sorsuk, nem csak Blazkowiczot, akiről kiderül, hogy korántsem az az szenvtelen gyilkológép, aminek az eddigi részek beállították. Ezzel ügyesen elérték az írók, hogy kellemetlenül érezzük magunkat, ha netán valamelyikükkel valami szörnyűség történne.
Ki életet nyer, időt nyer
Fontos megjegyeznem, hogy minden lehetséges alkalommal érdemes durmolnotok Blazkowicz matracán, mert a pihenésért (a másik fekhelyen interaktív pixeles rémálom vár ránk 1992-ből) cserébe permanens életerő növekedés jár. Szükségünk is lesz erre, hiszen nem teljes HP regenerációt alkalmaz a játék, csupán egy-egy szakasza töltődik vissza. A többiről egészségügyi csomagoktól kezdve villásreggelin át a kutyakajáig mindenfélével gondoskodhatunk, de akár túl is tölthetjük az aktuális maximumot. Az így nyert extra HP viszont másodpercről másodpercre apad, míg teljesen jelentőségét nem veszti az időleges bónusz.
Tovább maradunk életben, ha páncélt viselünk, amiből elszórtan találunk darabokat, illetve a likvidált ellenfelek is hagyhatnak hátra maguk után valami hasznosat a lőszeren kívül. Viszont akár viselünk páncélt, akár nem, használjuk ki a tereptárgyak nyújtotta fedezéket, míg valami nagyobb kaliberű fegyverrel ementálivá nem lyuggatják a rosszfiúk.
A standard bakán kívül erősen páncélozott, sörétessel vagy gránátvetővel felszerelt példányaival is találkozhatunk az árja fajnak, akik jól bírják az ólomkúrát, és immúnisak a hátbaszúrásra. Őket követik a veszélyességi skálán az orvosi kísérletek hatására nagyra nőtt gépágyús behemótok, majd pedig a különféle robotok (kutyától a lépegetőig). A drónok nem sok vizet zavarnak, ellenben az őrkutyák elég idegesítőek tudnak lenni, és akkor még nem említettem a baj esetén erősítésért kiáltó tiszteket. Intézzük el őket csendben késsel vagy hangtompítóssal, aztán ha mindenképpen darálni akarunk, essünk neki a maradéknak. De csak ésszel, mert a kihívás nem elhanyagolható, komolyabb nehézségi szinten elég sebezhetőek vagyunk, és könnyen fűbe haraphatunk, pláne a sűrűn adagolt kisebb-nagyobb bossfightok alatt.
Fejlődőképes
A Wolfenstein: The New Order perkek bevezetésével honorálja játékstílusunkat, adott feltételek (pl.: végezz x ellenséggel becsúszva, vagy fedezék mögül kihajolva) teljesítése esetén négy kategóriába (stealth, tactical, assault, demolition) sorolt állandó hatású bónuszokban (több dobótőr, nagyobb tár, gyorsabb fegyverváltás stb.). A settenkedés, illetve a fedezék mögül leadott célzott lövések tehát ugyanolyan életképes megoldást jelentenek harci helyzetben, mint a gránátok hajigálása, vagy az, hogy mindkét kezünkben rohampuskával berúgjuk az ajtót, aztán telepumpálunk mindenkit ólommal, aki csak él és mozog.
Olyan, másodlagos tüzelési móddal is rendelkező fegyverekkel tehetjük mindezt, mint a stukker, a rohampuska, a sörétes, a mesterlövészpuska, valamint a játék leghasznosabb eszköze, a lézer. Másodlagos módban láncok, drótháló, vékonyabb fémlemezek átvágására használatos, tehát általában akkor vesszük igénybe, amikor valahonnan nem vezet egyértelmű út tovább, vagy alternatív megközelítési lehetőséget keresünk. Elsődleges tüzelési módjában fókuszált sugárnyalábokkal csiklandozza a nácikat, de az egyik későbbi fejlesztés révén több célpontot is támadhatunk egyszerre, vagy egyetlen egyet kínálhatunk meg teljes töltéssel. A működéséhez szükséges energiához falra szerelt töltőállomásokból jutunk, vagy megvárhatjuk, amíg kínzó lassúsággal magától újratölt. Apropó fejlesztés, ez a rész teljesen esetleges, ha megtaláljuk a szükséges komponenst, akkor hatékonyabb lesz az adott fegyverünk, ugyanakkor a nem lineáris pályatervezés miatt megeshet, hogy nem bukkanunk a nyomára. Többek között ezért is érdemes minden lyukba benézni, az összes folyosót, beugrót, szobát felderíteni. No meg a további játékmódok (999, Ironman, Walk in the Park és Hardcore) feloldásához szükséges enigma kódrészletek, az arany, a zenei albumok és a levelek végett.
A változatosság gyönyörködtet
Ez lehet a fejlesztők hitvallása, ugyanis nem érheti szó a ház elejét, ami az egyes helyszínek különbözőségét illeti. Lengyelországtól Angliáig, a német fővárostól egy horvát munkatáborig, a tenger mélyétől a Holdig sokfelé megfordulunk majd a tíz órát jócskán meghaladó kampány során. Kisebb mértékben ugyan, de a tennivalókra is érvényes a fenti megállapítás. A korábban tárgyalt rejtekhely nyugodt pillanatain túl járműves részekből is kijutott nekünk. Egyebek mellet autóvezetés, repülő és helikopter gépágyúinak kezelése, Berlin csatornáinak mini tengeralattjáróval történő feltérképezése színesíti a palettát, míg az utolsó, tizenhatodik fejezettel is végzünk.
Szigorúan felnőtteknek
Nem tréfából kapott az új Wolfenstein 18 év felettieknek szóló plecsnit. Egyfelől meglehetősen véres alkotáshoz van szerencsénk, csak úgy fröcsög a hemoglobin a golyó szaggatta ellenfelek testéből, ráadásul időnként egy-egy végtagnak, vagy kobaknak is nyoma vész a mészárlás forgatagában. Lényegesen durvábbak viszont azok a jelenetek, amikor valakit a szemünk láttára kínoznak meg, esetleg Blazkowitczot gyötrik egy hentes szakszerűségével, de szétzúzott arcból is záporoznak majd reánk nyálcseppek bőséggel. Persze ennyi még aligha verné ki a biztosítékot a nagy kacsaúsztató túloldalán, ám amikor felfedezik a lőfegyverüket a gyerek által is hozzáférhető helyen tartó amerikai szülők, hogy a játék explicit jelenetei nem csak erőszakosak lehetnek, hanem frivolak is, na abból botrány lesz.
Minden elismerést megérdemel a Machinegames csapata, amiért felépítette Albert Speer birodalmi főépítész csupán maketten létezett Berlinjét, majd annak monumentális betonszerkezeteit ráerőltette Londonra is oly drasztikusan megváltoztatva a városképet, hogy szinte rá sem lehet ismerni az egykori angol fővárosra. Ennyi azonban még kevés lenne az üdvösséghez. A hibátlan atmoszféra megteremtése érdekében bárhol is járjunk a világon, mindenütt német nyelvű feliratokba ütközünk, újságok címlapján találkozunk akcióink következményeivel, rendszeresen propagandaszöveg csendül fel a hangszórókból, a bekapcsolva felejtett rádióból pedig németesített beat zene szól. Az is tetszett, hogy nem erőltették rá az összes szereplőre az angol nyelv használatát, így többek között lengyel, vagy éppen héber mondatokat, kifejezéseket is elcsíphetünk.
Csavarkulcs a fogaskerekek között
Már egy éve annak, hogy a fejlesztők megerősítették, nem lesz multiplayer, ezért bőven volt időm arra, hogy szoktassam magam a gondolathoz. A hiánya mégis fájdalmasan érintett a végigjátszást követően, mert igaz ugyan, hogy az alternatív időszál miatt simán benne van a duplázás a játékban, szívesen kipróbáltam volna magam mások ellen még úgy is, hogy a lézer túlzottan is OP lenne. Mindazonáltal nem zárja ki annak lehetőségét a svéd csapat, hogy a Return to Castle Wolfensteinhoz készített Enemy Territory mintájára a későbbiekben multiplayer fókuszú játékkal lepjen meg bennünket.
Aztán nagy ritkán előfordulnak még olyan bugok is (beakadó ellenfelek, furcsán viselkedő AI, robbanás után levegőben lebegő tárgyak), amelyeket szinte biztosan kijavít majd a menetrendszerűen érkező Day1 patch.
El tudtam volna viselni több misztikumot is a játékban, mert a kabbala-szál érdekes ugyan, de szinte teljesen eltűnt a korábbi Wolfenstein részeket meghatározó okkultizmus a New Orderből.
Felemás benyomást kelt az id Tech 5 motor is, amely többnyire korrekt, néhol egészen lenyűgöző látványt nyújt, de hogy a tesztelés első órájában velem tartó HP-t idézzem, olyan, mint egy nagyon szép PS3-as játék. Mindenképpen a javára írandó, hogy telt, élénk színekkel dolgoztak a grafikusok, kikerülték a katonai shootereket átokként sújtó barna-szürke színpaletta csapdáját. A mi példányunk PlayStation 4-en futott 1080 p felbontás mellett stabil 60 fps-sel. Csupán egyetlen alkalommal zuhant le a framerate érezhetően az első pályán az erődbe csapódó bombázónál, de ez is azzal állt összefüggésben, hogy addig még csak az 53 GB-ot foglaló szoftver töredéke csorgott le a merevlemezre. Amikor viszont azt tapasztalom, hogy olyan apró részletekre is odafigyelnek, mint a tálcán egyensúlyozott kávésbögrék tartalmának Blazkowicz mozgásával harmonizáló lötyögése, akkor bizony kénytelen vagyok elismerően felvonni a szemöldökömet. Nem úgy a zenéket illetően, amelyekre az igazat megvallva nem is emlékszem, egyszerűen nem elég jellegzetesek ahhoz, hogy fel tudjuk idézni a dallamokat. Dicsértem viszont már korábban a több nyelven előadott dialógusokat, összességében elmondható, hogy jó munkát végeztek a színészek, de Blazkowicz folytonos dünnyögése egy idő után zavart. Jól szólnak a fegyverek is, kellően karakteres hangok párosulnak pusztító erejükhöz, és azt hiszem ma már természetes elvárás az, hogy mindebből erősen lefojtva halljunk csak valamit a holdsétán.
Hogy őszinte legyek, tartottam a Starbreeze veteránjai alapította Machine Games játékától, hiszen az E3-as build nem sikerült túl meggyőzőre. Érezte ezt a Bethesda is, nem véletlenül halasztotta el a megjelenést cirka fél évvel. Így miközben a csapat szikével és körömreszelővel esett neki az idomtalan részeknek, addig a kiadó az utóbbi időszak egyik legjobb marketingkampányát építette fel arra, hogy milyen lenne a világ, ha a németek nyerik a második világháborút. Persze a biztonság kedvéért azért csak odabiggyesztették a következő Doom bétájában való részvétel lehetőségét is a játék mellé, de mire Blazkowich történetének végére értem, már meggyőződéssel állíthattam, hogy nem a majdani pokoljárás ígérete a csomag legvonzóbb darabja.
