Wow! Ez volt az első reakcióm, amikor elém tárult a WildStar univerzuma. Félreértés ne essék, nem a World of Warcraftra gondoltam, ez inkább amolyan tetszésnyilvánítás volt a részemről. Szívem szerint teljesen elhatárolódnék attól, hogy a játékot más MMO-hoz hasonlítsam, mert attól tartok, hogy ez rossz irányba befolyásolná az ítélőképességemet. Persze elég nehéz a feladat, hisz maguk a készítők is nyomokban tartalmaznak WoW-fejlesztőket, és ezt hangsúlyozni sem restellik. Egy olyan online játszóteret prezentálnak nekünk, amivel minden szempontból felül akarják múlni a jó öreg, masszív multimókát. Ezzel kapcsolatban vegyesek az érzelmeim, de mindenki megérdemel egy esélyt a tizenöt perc hírnévre. Jó, lesz abból több is!
Olyan cuki, hogy belehalok
Szimpatikus a Carbine munkásbrigádja, és az a szokatlan koncepció is, hogy a humorra építenek egy sci-fi témájú játékot. Az űr olyan rideg, távoli és megfoghatatlan, ennélfogva sok történetet megihletett már, de a legismertebbek sem nevezhetők szertelenül mókásnak, vagyis nem ez a fő jellegzetességük. Már az előzetes videókon jókat vidultam, és szerencsére kalandozásaim közepette sem kellett lemondanom a széles mosolyról, ami a kikapcsolásig vígan virított kerekded orcámon. Igen, az egész alkotás kedves, színes, vidám, amire rátesz egy lapáttal a rajzolt grafika. Ágnes szavait tudnám idézni a Grúból: olyan cuki, hogy belehalok. Épp emiatt furcsa első nekifutásra komolyan venni az egész WildStar világát, és még bizarrabb belegondolni, hogy igazi hardcore rétegeket is megcéloztak vele.
Rögtön a játék elején, a karaktergenerátorban olyan fajok (lásd doboz) közül válogathatunk, melyek általunk elkészített egyedei külön-külön kasztingolhatnának egy mese (jó vagy gonosz) főszerepére. Én természetesen egy aurint dobtam össze magamnak, de bármilyen lényre is esik a voksotok, a felkínált lehetőségek a frizurára, fizimiskára és testfelépítésre pont kielégítik igényeiteket. Tündéri, hosszú fülű hősömmel nekivágtam hát a kihívásoknak, és közben reménykedtem, hogy ellenfeleim nem attól dőlnek majd ki, hogy halálra röhögik magukat, amikor meglátnak, sokkal inkább a visszahúzható pengéktől, melyekkel apró miszlikbe aprítom őket. De erről majd később. Először elregélem, miféle históriába tenyereltem bele csöppnyi csatamacámmal.
Vihar a biliben
Az alapszituáció olyan ribilliót teremt, amelyben mi nem vagyunk hivatottak egy személyként rendet tenni, de eldönthetjük, hogy melyik oldalra állunk, és kik mellett fogunk küzdeni. Örülök annak, hogy kivételesen nem a világ megmentésének terhét kell a vállamon cipelnem – az ilyen sztorikkal már amúgy is Dunát lehetne rekeszteni. Az összefogás és a játékostársak együttműködése az egyik fő cél ebben az MMO-ban, és ennek remek táptalajt ad a történet, amiről a bevezető nem sokat árul el, ezért a mi kezünkbe adatik az a feladat is, hogy feltárjuk a WildStar univerzumának történelmét és jelenét. Tehát a közösség két frakcióra oszlik, ezek közül választhatunk, így bejárhatunk két teljesen eltérő utat a játékon belül. Az egyik oldal az egész galaxist uraló Dominion birodalomé. Az emberekkel az élen olyan genusok tömörülnek egy zászlóalj alá, akik előtt semmi sem szent. Letarolnak és leigáznak mindent, ami az útjukba kerül és akadályozná a hódításaikat, fejlődésüket. Egyetlen törekvésük, hogy minden értékes nyersanyagot, erőforrást és kincset megszerezzenek, ami még hatalmasabbá tenné őket.
A másik térfél harcos kedvű teremtményei ezt próbálják megakadályozni, ők alkotják a lázadók táborát, és tömörülésük találóan az Exile (számkivetett) nevet kapta. Szedett-vedett népség ez utóbbi, de a szabadság reménye élteti őket, és bátran harcolnak azért a nemes célért, hogy letelepedhessenek egy helyen, amit otthonnak hívhatnak. Itt jön a képbe a Nexus bolygó, ahol az eldanok éltek. Róluk nem csak azt jó tudni, hogy technológiájukkal és fejlettségükkel mindenki felett álltak, hanem, hogy több ezer éve úgy eltűntek, mint fing a szélben. Hűlt helyük misztikuma, a mélyen lappangó ősi erők és a maguk után hagyott rengeteg rejtély (na meg a gravitációs mező) igazán tarka-barka tömegeket vonz a planétára, ami kemény ütközeteket szül. Temérdek háttérinfót tudhatunk meg a játék során a galaktikus archívumból mindezeken felül, úgyhogy kalandra fel!
Mosolyra derű
Az Exile-oldalon egy elfoglalt és igencsak javításra szoruló Dominion űrhajón kezdődik a megmérettetésünk, ami tulajdonképpen gyakorlópályaként funkcionál. Hamar átverekedtem magam ezen a részen, de már itt szembeötlő volt, hogy mennyire adtak a helyszínek kidolgozottságára, változatosságára és a kecskékre (kecskék, kecskék mindenütt!). Marad látnivaló bőven akkor is, miután landolunk a Nexuson. Egy rendkívül vidám, színes táj tárul elénk, ami óriási kiterjedésű, kellemes a szemnek, de a lelket is melengeti. Nem mindenki favorizálja a rajzos grafikát, de ehhez a talomhoz nem lehet mást elképzelni. Egyáltalán nem ront az összképen ez a bohókás megjelenítés, még a legmonumentálisabb építményeknél és ellenfeleknél sem érezzük lekicsinylőnek (mindig pontosan érzékelhető, mekkora kihívás előtt állunk). Emellett a hangulati elemek, mint például a nyüzsgő közösségek, a laza párbeszédek, a derűs, dallamos zene tökéletes harmóniában vannak egymással – érdekes módon passzolnak a legszerethetőbb, de a legmarconább karakterekhez is.
Számtalan dolgot fejleszthetünk, csinosítgathatunk, ami további ajándék a szemnek és kreativitásunknak. Ilyen a saját házunk is, ahova visszavonulhatunk, elérhetünk tárgyakat extra tárhelyeken keresztül, a bútorokhoz, lakberendezésekhez külön gyűjthetünk alapanyagokat, és meglátogathatjuk mások építészeti remekeit is. Igazi mini enteriőr móka, bónusz funkciókkal. Az egész arról árulkodik, hogy gondos művészek kezére bízták a projektet, úgyhogy a tündérmesébe illő atmoszférától egyáltalán nem érdemes vonakodni, inkább engedjük magunkat belesimulni a frissítő és feszültségoldásra hivatott környezetbe. Én már javában tapodtam ezt a kedélyes területet, amikor arra eszméltem, hogy nem elég gyönyörködni, vár egy csomó tenni- és felfedezni való.
Osztály, vigyázz!
Stalkerként vágtam neki a kihívásoknak. Ez amolyan lopakodó, közelharcos kaszt, ami nagyon tetszik gyorsasága és sok egyéb hasznos képessége miatt. Rendelkezik egy nanoskinnek nevezett extrával, amely egyre több plusz tulajdonsággal ruház fel minket, ahogy fejlődünk: elnyeli a sebzéseket, elcseni az ellenfél életerejét, duplikál, vagy láthatatlanná tesz minket. Utóbbival lesből támadhatunk, és hatalmas sebzéseket mérhetünk a gyanútlan bestiákra. High tech ketyeréinkkel pedig képesek vagyunk stunnolni rosszakaróinkat, azaz mozgásképtelenné tenni vagy lassítani őket – az elmozgások, a kitérés mellett ez a másik védekező mechanizmusunk. A Rozsomáktól elirigyelt, visszahúzható karmokat már említettem – rendkívül menők és halálosak. A többi osztályt egyelőre nem próbáltam, de nehezen választottam közülük, mert bár mindegyik hozta a szerepjátékokból már ismerős harci modorokat, mégis volt mindben valami izgalmas. A warriort senkinek sem kell bemutatni, a spellslinger két pisztollyal szórja a mágiát, a medic félig-meddig szintén távolról operál, miközben gyógyít, ezt az engineer is tudja sok minden más mellett úgy, hogy több funkcióval bíró robotokat applikál, míg az esperek a psziché ellen fordítják erejüket. Bármelyikkel is tesszük első lépéseinket, hamar elsajátítjuk mozgáskultúrájukat, még a megújított célzórendszer ellenére is.
Most mire célzol?
Free-form targetingnek nevezték el a küzdelmek közben használt irányítási módot. Az egész lényege, hogy manuálisan vezérelhetjük, kit/mit és merre támadunk. Ehhez elég csak az adott képesség gombja fölé vinni a kurzorunkat – ekkor látjuk hatósugarát –, azután lenyomva tartani, amíg megcélozzuk szerencsétlen áldozatunkat, és elengedve azt, élesíteni. A pikantériáját az adja a dolognak, hogy ha tévesztünk, akkor mellétrafálhatunk, sőt elég csúnyán kizökkenthet minket a ritmusból. A szuper az egészben, hogy nemcsak a mi akcióink néznek ki így, hanem ellenségeinknek is vannak hasonló megmozdulásaik, ekkor piros sáv jelöli a veszélyes zóná(ka)t, amely(ek) elől jobb, ha kitérünk, de meg is szakíthatjuk azokat.
Azért zárójelben a többes szám, mert előrehaladva nem csupán mi fejlődünk majd, hanem az utunkat keresztező szörnyek is egyre kiterjedtebb és erősebb módszerekkel próbálnak a földdel egyenlővé tenni minket. Azért is hangsúlyozom ezt ennyire, mert a játék elején eszméletlenül könnyű elkerülni a végzetünket, hosszú ideig garantáltan meg sem ízleljük a halált, mert néha olyan lassan töltődnek fel ellenlábasaink kritikus ütései, képességei, mint gleccser hátán a csiga. Először megijedtem ezen a nyugdíjas tempón, de aztán rájöttem, hogy azoknak is kell a gyakorlat, akik még nem találkoztak ezzel az újfajta módszerrel, és persze magasabb szinteken lesz még „ereszd el a hajam”.
Van időnk hát azt is eldönteni, hogy milyen támadó profilt akarunk kialakítani – a felhasználói felületre nyolc aktív talentumot pakolhatunk ki egyszerre, de ezeket szabadon variálhatjuk (a stalkernél például aszerint, hogy a sunnyogó vagy az agresszív oldalunkat támogatjuk inkább). Ezen felül vannak attribútumok (elsődleges és másodlagos), melyekhez minden szintlépésnél kapunk pontokat, és sokat számítanak abban, hogy milyen irányvonalat szeretnénk követni: nagy sebzéssel rendelkező, gyógyító vagy tank.
Igazán nagy innovációnak számít a kasztok mellett a felölthető játékstílusok rendszere, ami nagyban befolyásolja, hogy milyen szerepet vállalunk a WildStar közösségében. Lehetünk tudósok, katonák, telepesek vagy felfedezők. Nem is tudtuk, hogy ez hiányzik nekünk, mégsem értem, hogyan bírtuk ki nélküle. Olyan plusz feladatkört és utat választhatunk magunknak, amitől igazán otthonosan érezzük magunkat. Én olyan típus vagyok, aki szereti bejárni a területeket, felmászni a legmagasabb pontokra, fellelni rejtett zugokat, kincseket, így kézenfekvő volt, hogy mire voksolok. Itt viszont az érzi majd magát elhagyatva, aki hentelni szeret és bátran nekifeszülni a legmarkánsabb szörnyeknek, vagy információkra szomjazik, esetleg a közösség hasznára akar válni építményeivel.
Ha viszont minden körből összefog egy-egy játékos, akkor csapatuk szinte megállíthatatlanná válik. Tegyük fel, hogy egyikük eljuttatja a csapatot egy eldugott régióba, míg másvalaki rálel a módra, hogyan nyissanak ki egy titkos kaput, egy harmadik szereplő extra jutalommal kecsegtető bossokat húz a brigádhoz, míg a negyedik társunk összerak egy tábortüzet, ami mindenkit felgyógyít, vagy olyan épületet eszkábál, ahol egyébként egy nem elérhető küldetés nyílik meg. Annyira üdítő ez a megoldás!
Még nincs vége!
Számtalan pezsdítő szegmense van ennek az MMO-nak, amit az első benyomások nem tárnak fel, ezért mindenképpen találkoztok majd még egy teszttel, amiben részletesen mesélek a küldetésekről, az Adventures pályákról, melyek szimulációk, ahol ötödmagunkkal járhatjuk be egy-egy terület mását. Ezek egészen más jellegű feladatokat kínálnak, és nem találkozunk két egyforma kalanddal. A craftingról, vagyis a mesterségek működéséről, valamint a guildek és a körök (kisebb közösségek) szerepéről is szót ejtek majd.
Ezenkívül ott vannak a Warplot csaták, melyeket a bemutatóban úgy jellemeztek, hogy: olyan, mint a kedvenc kajád egy karton sör kíséretében és még egy karton sörrel. A PvP-ütközetek, a raidek és dungeonök is tartogathatnak meglepetéseket, úgyhogy sok dolgot kell még megismernem, hogy őszinte véleményt mondhassak a fizetős modellről is (megéri előfizetni, vagy nem?). Megpróbálom úgy intézni, hogy azért legyen életem.
Hamarosan folytatjuk! A teszt folytatását a 2014/08-as GameStar magazinban olvashatjátok.
