Az ünnepek alatt a legtöbb olvasónknál valószínűleg PC-s vagy konzolos alkotások formájában kerülnek majd képbe a játékok, ám ez az időszak a hagyományos, kézzelfogható játékszerek számára is rendkívül fontos, hiszen világszerte gyermekek milliói tépték le ezekről izgatottan a nagy műgonddal felmasnizott csomagolópapírt.
Ennek apropóján jött az ötlet, hogy nosztalgiázunk egy sort azokon a valódi játékokon, amelyek a mi gyerekkorunkba is rengeteg örömöt csempésztek, egy egész generációnak szerezve meghatározó, kitörölhetetlen élményeket. Öveket becsatolni, izzítjuk a fluxuskondenzátort, mozgásban az időgép.
Brick Game
Jogosan reklamálhattok a kommentekben, hiszen valódi játékokat ígértünk, erre egy Tetris-konzollal nyitjuk a sort, de ebben az esetben nem annyira a játékon, mint magán a hardveren van a hangsúly. Aki a 80-as 90-es években született, az egészen biztosan találkozott ezekkel a többnyire Kínából érkező olcsó "Brick Game" kütyükkel, amelyek minden piac, játékbolt és falusi búcsú elengedhetetlen kellékei voltak.
A szegény ember Game Boyának első ismert példányai 1989 körül kerültek forgalomba, s habár számtalan színben és mintával lehetett kapni őket, többnyire mindegyik ugyanazzal a jellegzetes fröccsöntött házzal készült, az egyszerű dotmátrixos kijelzőjüket pedig két normál ceruzaelem keltette életre. Az alapjátékuk szinte mindig a Tetris volt, de a készítők mindenféle mást is kihoztak a 10 x 20-as blokkrácsos játéktérből, gyakran egyenesen 9999 címet ígérve, ami a valóságban persze néhány program ismétlése volt, legfeljebb eltérő nehézségi fokozattal.
Waterful Ring-Toss
A legtöbben valószínűleg buborékos, vizes-karikás játékként vagy hasonló neveken emlegetik azt a különösen kegyetlen cuccot, amelyben egy vízzel töltött térben, buborékokkal taszigált karikákat kell felterelnünk két tüskére. Ez már önmagában is embert próbáló feladat lenne, csakhogy a fizika a már elhelyezett karikákra is hat, ami magabiztosabban garantálja a dührohamot, mint bármelyik boss a Dark Souls-szériából.
Arra vonatkozólag sajnos nincs információnk, hogy pontosan honnan ered a játék, de könnyen lehet, hogy a japán Tomy által 1976-ban piacra dobott fenti modell volt a műfaj első képviselője. Ilyet történelmi okokból valószínűleg édeskevés magyar gyerek tartott a kezében (manapság pedig egy használt PS4 Pro árában mérik az eredeti példányokat), de a mindig ugrásra kész kínai ipar itt is rendelkezésünkre áll, több ezer variánst kínálva, ha esetleg túl nyugodt az életed.
Pokémon tazók
Magyarországon az ezredforduló környékén került az egyik kereskedelmi TV műsorára a Pokémon-játékok első animés feldolgozása, ami persze nálunk is elemi erővel ejtette rabul a Dragon Ball betiltását éppen csak kiheverő fiatalságot, módfelett jövedelmezővé téve a számtalan formában támadó Pokémon-csecsebecsék értékesítését. Ezt a lázat lovagolták meg a Lay's és a Cheetos chipsekből kihalászható műanyag korongok, amelyeken a szériában látható lényeket és embereket ábrázolták.
Gyerekként óriási buzgalommal gyűjtöttük a tazónak nevezett pokétallérokat, amelyekhez dedikált tartóhengereket és albumokat is lehetett vásárolni, és persze nagyban ment a cserebere is, főleg ha már ötödszörre húztuk elő ugyanazt a korongot a csupán emiatt megvett (de azért lelkesen elmajszolt) chipsből. A tazók egyetlen szépséghibája az volt, hogy iszonyú könnyen és rettenetesen csúnyán megkoptak, amit a profibb kölykök a felületre helyezett átlátszó ragasztószalaggal küszöböltek ki. Később mindenféle egyéb variáns (pl. a 3D-s képet mutató változatok, vagy a háromszög-alakú Trio Tazo formátum) is született a műfajból, de az eredeti sorozat sikerét semmi sem múlta felül.
Beyblade
Ha már az animés vonatkozású játékoknál tartunk, a hazai tévézésbe a kétezres évek közepe tájékán pördült be az Explosive Shoot Beyblade című mangasorozat animációs feldolgozása. Ebben az egymással viaskodó harci-búgócsigáké (de hülyén hangzik ez így) a főszerep, amivel persze simán el lehetett adni egy csomó "igazi" Beyblade-et is. A cucc körül ugyan nem volt akkora őrület, mint amit korában a Pokémon generált, de azért sokan felugrottak erre a vonatra is.
A szerencsésebbek megkapták a szüleiktől a szupermarketek kasszáinál kiakasztott licencelt Beyblade-ek valamelyikét, amelyek egész jól bírták az egymás elleni meccseket, a többieknek pedig maradtak a kínai klónok. Az utóbbiak ugyan olcsók voltak, cserébe viszont már egyetlen körben le lehetett amortizálni őket, így muszáj volt kreatívnak lenni: ragasztóval és csavaranyákkal kitölteni az üreges belső részeket, a támadóérték fejlesztésére pedig fém alátétet rögzíteni a szélükre, amivel már a drágább verziókat is szét tudták darálni. Ja, és persze itt is volt chipsekből kihorgászható variáns, amiket szimplán az ujjainkkal kellett mozgásba hozni, de már néhány pörgetés után eltört a száruk, teljesen használhatatlanná téve őket.
Bionicle
A 90-es évek gyakorlatilag egyetlen nagy pénzügyi krízis volt a Lego számára, így az évtized vége felé egyáltalán nem volt biztos a dán óriás túlélése. Ilyen vészterhes időkben lépett színre 2001-ben az első Bionicle-kollekció, amely olyan sikeressé vált, hogy azzal ki is húzta a vállalatot a csávából, és egészen 2010-ig forgalomban maradt, majd később is leporolták az illetékesek.
A jellegzetes hengerekben szállított első kollekció hat elementális harcos köré épült (lásd a fenti képet), amelyekhez a története során első alkalommal egy komplett lore-t is alkotott a gyártó, megalapozva ezzel a Technic-brand leágazásaként bevezetett széria hosszú távú fenntarthatóságát és bővíthetőségét. A Bionicle végül egy egész franchise-zá terebélyesedett, benne animált sorozattal, képregényekkel és mindenféle készletekkel, így számos gyerek találkozhatott vele. Ugyanitt érdemes megemlékeznünk a korongvető Slizer-robotokról is, amelyek 1999-ben taposták ki az utat az egész őrületnek, több olyan elemet hozva a Lego repertoárjába, amelyekre később a Bionicle is épült.
Tamagotchi
Fontos leszögeznünk, hogy a Tamagotchi (magyarosan Tamagoccsinak, vagy Tamagocsinak is írják) egy ma is létező játék, amihez a jogtulajdonos Bandai időről-időre újabb szériákat ad ki, de valószínűleg sosem fogja újra elérni velük azt a hype-ot, amit az 1997-es premierje után az egész világon keltett az eredeti típusokkal. Az Aki Maita és Akihiro Yokoi fejéből kipattant koncepció lenyűgözően zseniális: volt kvarcjáték formájában kapható földönkívüli lényeket (ők a tamagocsik) kellett nevelgetnünk, gondoskodva minden szükségletükről. A világhódításhoz persze a cuki, akár kulcstartóként vagy nyakláncként is hordható fizikai formátum is hozzájárult, ami egyébként az űrből ideküldött lények tojását szimbolizálta.
Maga a játék azonban egyáltalán nem babra ment, a tamagocsik ugyanis figyelem hiányában néhány órán belül elpusztultak, az így használhatatlanná vált kütyüknek pedig élelmes vállalkozók egy időben még "tamagocsi temetőket" is nyitottak. A kimúlás-funkciót idővel kénytelen volt megváltoztatni a Bandai, miután több iskola is betiltotta a szüneteltetési lehetőség hiányában állandóan a gyerekeknél lévő kütyüket. A 85 millió példányban eladott játék kapcsán még egy pszichológiai jelenséget is elneveztek: ez a Tamagotchi-hatás, ami a gépekhez, robotokhoz vagy szoftverekhez fűződő érzelmi kapcsolódást jelzi.
Ninja Wall Crawler
Ha nagyon akarjuk, hunyorítva akár az Assassin's Creed széria távoli őseként is felfoghatjuk az angol nyelvterületen sticky manként, vagy ninja wall crawlerként ismert figurát, amely a fizika törvényszerűségeit kihasználva Ezio Auditorét megszégyenítő ügyességgel mászkál a falakon, azzal az óriási szépséghibával, hogy neki csak lefelé megy a mutatvány. A filléres nindzsák ezt a végtagjaikat formázó ragacsos anyaggal érik el, ami előbb-utóbb mindig elveszti a tapadását, hogy aztán lejjebb lendülve ismét fogást találjon.
A sticky man ezért természeténél fogva kiválóan alkalmas a versengésre, hiszen még felnőttként sem hagyja hidegen az embert, hogy kinek a figurája ér földet először. Az persze már más téma, hogy a festett falakat érdemes kerülni vele, mert a ragadós cucc hajlamos foltokat hagyni, ami egy bizonyos kor felett jelentékeny sebet ejt a fun-faktoron. Természetesen még ezt a játékot is be lehet szerezni, többnyire négyes vagy nagyobb kiszerelésben, mivel nem a tartósságáról híres, mászás közben összegyűjti a legapróbb szöszöket is, néhány bevetés után szinte teljesen elvesztve a tapadását.
Magna Doodle
Ismét egy olyan játék, aminek idehaza csak kevesen tudják a hivatalos nevét, mégis mindenkinek megvolt, és valószínűleg még az unokáink is nyúzni fogják valamilyen kivitelben. Az amerikai Pilot Pen Corporation 1974-ben fejlesztette ki a Magna Doodle rajztáblát, amellyel a mágnesesség elvét kihasználva skiccelhetünk tetszőleges ötleteket, majd egyetlen mozdulattal törölhetjük is őket.
A mutatvány titka, hogy a rajzfelületül szolgáló fehér panel alsó rétegét sötét mágneses részecskék fedik, amiket a mágneses tollat elhúzva a méhsejt-kialakítású középső réteghez húzunk, így azok láthatóvá válnak. Amikor pedig meg szeretnénk megszabadulni az aktuális remekműtől, csak el kell húzunk az erre szolgáló szintén mágneses "radírt", visszaállítva az eredeti állapotot. A Pilot Pen a mai napig birtokolja a konstrukcióhoz fűződő jogokat, az évtizedek során viszont több nagy játékgyártónak is licencelte azt, így számos márkanév alatt forgalmazzák.
Furby
Nem vagy egyedül vele, ha a Furbyről mindig a Szörnyecskék (Gremlins) című film fog eszedbe jutni, pedig egyébként hivatalosan nincs összefüggés a két dolog között, még ha el is követett egy crossovert a gyártó. A Furby a Tiger Electronics 1998-ban piacra dobott slágerjátéka, amely színes, bagolyszerű szőrmókokat formáz, akikért anno szabályosan lebontották a boltokat a gyerekek, az első két évben több mint 15 millió eladást generálva.
A Furbyk legnagyobb attrakciója a beszéd volt, amire eredeti formájukban 14 nyelven voltak képesek. Alapból kizárólag "furbyül" karattyoltak, de fokozatosan egyre több valódi kifejezést dobtak be a szókincsükbe, ezzel szimulálva a tanulás folyamatát. A kis gazdik tehát úgy érezhették, hogy egy valódi társuk van, a szülők pedig hálát adtak a Tigernek, majd a céget felvásároló Hasbrónak, amiért ezzel is le tudták szerelni a porontyukat egy igazi kutya helyett. A Tamagotchihoz hasonlóan az időközbe 40 millió eladás felett járó Furby sosem tűnt el végleg, a története során többször is feltámasztották, legutóbb épp az idén nyáron.
Gazdálkodj okosan!
Reméljük senki nem gondolta, hogy kihagyjuk a nagybetűs TÁRSASJÁTÉKOT, az eredetileg 1966-ban megjelent Gazdálkodj okosan!-t, amely a velejéig rothadt kapitalizmust népszerűsítő Monopoly antitéziseként igyekezett szórakoztatni a szocialista blokk jóravaló népét. Habár a nagytőkés nyomulás helyett a szorgos kuporgatás körül forgó játékmenet abszolút ideológiai töltetű, csont nélkül túlélte a rendszerváltást, különféle retro- és módosított kiadásokban építve tovább a saját legendáját.
Napjainkra a Gazdálkodj okosan! éppúgy a nemzeti öntudat kitörölhetetlen része, mint az Erős Pista, a gulyásleves vagy a pálinka, még ha vannak sokkal modernebb és élvezetőbb társasjátékok is ennél. Azokkal viszont sosem élheted át azt a furcsán melengető megelégedettséget, amikor végre sikerül beszerezni a Rakéta porszívót, vagy a szockó szekrénysort.
