Kölyökként ezerszer mondtam el a piacon az antikváriumos bácsinak, "Csókolom, azt szeretném kérdezni, hogy vannak-e új interaktív könyvek". Magát a szót is kifejezetten a Fighting Fantasy, magyarul Kaland, Játék, Kockázat könyvsorozat miatt tanultam meg, egészen pontosan úgy, hogy megpróbáltam édesapámnak elmagyarázni, mit is tudnak ezek a fura lapozgatós könyvek, ő pedig lefordította az egészet a "felnőttek" nyelvére. Nagyjából az egész Kaland, Játék, Kockázat széria ott sorakozott a polcomon, sőt a minőségben tőle jóval hátrébb kullogó Harcos Képzelet kötetekből is szép számmal vásároltam (igazából kihisztiztem magamnak).
Aztán már nem emlékszem, milyen baromságra kattantam épp rá, de jó szokásomhoz hívem legújabb hobbim miatt teljesen szanáltam az előzőket, és fillérekért túladtam az egész gyűjteményen. Felnőtt fejjel sikerült közel az összes régi könyvet újra megszereznem (kizárólag a Kaland, Játék, Kockázat és a valójában ezt folytató Fantázia Harcos kiadványokra gondolok, a Harcos Képzelet kell a fenének), és nagyon remélem, hogy a kisfiam és a kislányom is legalább annyi boldog órát töltenek majd el velük, mint anno én - és persze begörcsölnek az ő ujjaik is attól, hogy polipmód ezer helyre tuszkolják be a könyvbe, alkalmi "mentésként".
Mindebből a mai ifjak lehet, hogy már nem sokat értenek, úgyhogy ennyi múltidézés után gyorsan foglaljuk is össze, hogyan működött a Steve Jackson és Ian Livingstone által híressé tett formátum: ezekben a könyvekben nem lineárisan haladt a történet, a játékos hozhatta meg a főhős döntéseit, ennek fényében pedig különböző számozott bekezdésekhez kellett lapoznia, így tudta az egész kalandot "végigjátszani". Gyakorlatilag olyan volt, mint egy mesélő nélküli szerepjáték, hiszen tárgyakat gyűjtöttünk, rejtvényeket oldottunk meg, és persze harcoltunk is, bár utóbbit szinte mindenki elcsalta, és automatikus győzelmet ítélt magának az összes összecsapás során.
A Gémklub kiadásában megjelent Képregényes Kalandok brand alá sorolható kiadványok pontosan ilyen alapvetésekre épülnek, ezek azonban nem klasszikus könyvek, hanem képregények. Ugyanúgy számozott bejegyzések között fog az olvasó ugrálni, ezekhez viszont nem különböző bekezdések, hanem rajzolt, szövegbuborékozott képregénypanelek tartoznak.
Három ilyen, társasjátéknak is betudható képregény járt nálunk. Ezek közül az első kettő, a Mystery és a Fogságban felépítésében eléggé hasonló, ez már borítójukon is látszik, de teljesen más célcsoportot lőttek be az alkotók: az első egy kisiskolásoknak szóló szuperhősös kaland, mely során szintlépésekkel, szuperképességek fejlesztésével kell egyre komolyabb potenciálra szert tennünk, míg a másik egy kifejezetten 18+-os, horrorisztikus történet, melyben elveszett lányunk után kutatunk.
A nehézséget okosan lőtték be, mivel a Mysteryben igaz, hogy sokszor tényleg körbe-körbe járunk (vagyis újra és újra ugyanazokra a panelekre kerülünk vissza), de így ki tudjuk pucolni a teljes játékteret, meg tudunk oldani minden feladatot, megszerezhetünk minden fejlesztést, és tényleg elég nehéz elbukni, ezért a kisebbeknek könnyű, vagy legalábbis könnyebb sikerélményt adhat a játék. A Fogságban ennél keményebben fogja a játékost, cifra módokon érhetünk benne szomorú véget.
Ezeknél egy fokkal izgalmasabb próbálkozás viszont a Sherlock Holmes: A Baker Street-i banda, ami már tényleg idézőjelek nélkül is bőven nevezhető társasjátéknak - nem véletlenül van külön doboza is. Ebben a játékban a négy főhősnek küldetéseket kell megoldaniuk (a küldetésnapló segítségével), az egyes karakterek pedig egy-egy saját képregényt kapnak. Nyomozós játékról van szó, bizonyos jelek, nyomok pedig csak adott főhősöknél jelennek meg, így a játékosoknak folyamatosan kommunikálniuk kell - mindenki a saját képregényét "olvassa", de közben meg kell beszélniük, hogy egészen pontosan ki mit lát a paneleken. Ez egy merőben új megközelítési módja a Fighting Fantasy zsánernek, és meglepő módon piszkosul jól működik.
Persze mindez nagyon más, mint a polcomon sorakozó, már kissé megsárgult Kaland, Játék, Kockázat kötetek, de a Mysteryt a képek miatt a két- és négyéves gyerekeim is nagyon élvezték, hiszen tulajdonképpen egy interaktív képeskönyvvel játszhattak úgy, hogy apa elolvasta nekik a szövegbuborékokat. Ők kifejezetten remélik, hogy érkeznek még hasonló kiadványok, ha pedig így lesz, én örömmel bújok ismét a narrátor szerepkörébe.
(A játékokat köszönjük a Gémklubnak!)
