Szerettem volna valami viccessel, humoros közhellyel vagy egy laza, groteszk kis felütéssel kezdeni a cikket, de úgy döntöttem, hogy nem fogom. Minél több órát néztem ezeknek az embereknek a szenvedését, annál inkább úgy éreztem, hogy ismét valami igazán maradandót és említésre méltót kapott a világ. Naftalinszagú aggastyánként láttam már a videojátékok karóján varjút, de olyan alkotást nagyon ritkán, ami képes túlmutatni a monitorainkon, és eszünkbe juttatja, hogy milyen orbitálisan szar dolog a háború. Nem is kell ecsetelnem, hogy itthoni fiatal generációnk mennyire mázlista, hiszen csak tankönyvekből, dokumentumfilmekből vagy a nagyszülők mélyen elnyomott keserves emlékeiből ismerhetjük a múlt vérzivataros időszakát. Hozzánk már csak szórakozás formájában érkezik meg az erőszak íze, akár mozifilmeken, akár videojátékokon keresztül. Bele sem tudunk gondolni, micsoda veszteségekkel és maradandó fájdalommal jár egy ilyen konfliktus. Szerencsére a bosszúságot és a legnagyobb problémát mi már csak abban látjuk, hogy rossz lett egy CoD vagy BF meccs után a statunk, vagy nem sikerült ötödszörre sem megcsinálnunk azt az öcsit, amit húsz fejlövés után jutalomként tűz virtuális mellkasunkra a játék. Mákosak vagyunk, és nem csak a fogunk!
FUCK THE WAR!
Igort megölték, Katia megsebesült, és elvitték mindenünket. Kész, végünk van! Mostantól a túlélési esélyeink szinte a nullával egyenlők. Akár ezzel az egy mondattal össze tudnám foglalni mindazt, ami megtörténhet a játékban – és sajnos nem csak a játékban. Azért is kemény ez az alkotás, mert nem egy háborús fikciót dolgoz fel, hanem olyan személyesen megélt mozzanatokat és helyzeteket mutat be, amelyek részben az 1992-es délszláv háborúban és Szarajevó ostroma alatt zajlottak le. Az ilyen polgári forrongásokat – mint minden esetben – a civil lakosság sínyli meg a leginkább, akik fegyvertelenek, védtelenek és egyik napról (sőt percről) a másikra kerülnek egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe. Mi is egy ilyen szituáció kellős közepében találjuk magunkat. Nem vagyunk jól képzett katonák, nem vagyunk állig felfegyverzett Rambók, nem vagyunk mi senkik, csak egy név a telefonkönyvben… emberek vagyunk. Teljesen bizonytalan a jelen és a holnap, amit már a legelején remekül prezentál a játék.
Egy háromfős csapatot bíznak a gondjainkra, akik egy omladozó házban húzzák meg magukat, amit csak a benne lévők elnyűtt lelke tart egyben. Nincs áram, nincs víz, se élelem. Az olyan „luxuscikkek”, mint az ágy vagy a fotel, már ne is említtessék. Az egyedüli cél, hogy bármi, ismétlem, bármi áron életben maradjunk. Senkiben sem bízhatunk, csak a menedékként szolgáló romos falak között összeverbuválódott parányi kompániában.
Amikor az ember embert eszik
Ennyire mélyre azért nem engednek betekintést a készítők, de el tudjuk képzelni, hogy az ilyen vészterhes időszakban mennyire ki tud fordulni magából egy ösztönös túlélő. Vagy azért, mert a szükség ráviszi, vagy azért, mert… a szükség ráviszi. Itt nincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz döntés, egyszerűen muszáj sodródni az árral. Szerencsétlen karaktereink is szembesülnek majd ezzel.
A történet két részre, illetve napszakra bontható: nappal, amikor kicsit ritkábban kelepelnek a távolban ropogó fegyverek, nyugodtabban „csinosítgathatjuk” hajlékunkat. A különböző szobákban szétszórt nyersanyagokból készíthetünk magunknak tűzhelyet, ágyat, széket vagy fotelt, és foltozhatjuk be a rommá lőtt ház tátongó hézagait (egyrészről, hogy ne fázzunk annyira). Minden egyes elkészített tárgynak funkciója van, amely vagy a fizikai kényelmünket teszi az elviselhetetlenből elviselhetőbbé, vagy a szétszaggatott és folyamatosan süllyedő lelkivilágunkat próbálja kihúzni a gödörből. Minél mélyebben belegázolunk a játékba, annál inkább lesznek birtokolt dolgainkból életmentő, cinkos barátok, akik „hagynak” még ebben a földi pokolban élni.
A másik felvonás akkor kezdődik, amikor leszáll az éj. Ilyenkor van módunk az utcákra merészkedni, és beosonni mások házába vagy táborába, ahonnan nemcsak hasznos alapanyagokat hozhatunk el, hanem élelmet, gyógyszert vagy fegyvereket is. Elhozhatunk? Ne kerülgessük a forró kását: ellopjuk őket, és kész! Persze nehogy azt higgyük, hogy ehhez jó képpel asszisztálnak majd a kárvallottak. Mindenki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amije van, és ha módjában áll, akkor azonnal széttiporja vagy kilyuggatja a testünket. Persze ez vice versa dolog. A mi hajlékunk sem lesz kivétel a portyázók listáján, ezért jobb, ha már előre felkészülünk az elkerülhetetlenre.
Ismét eggyel kevesebb éhező száj
Nagyon finoman van hangolva a játék nehézségi szintje. Nincs előre megírt forgatókönyv. Kezdéskor ugye három személyt irányíthatunk, de minden egyes újrajátszáskor más civileket enged sorsára és ad a kezünk alá a program. Van, hogy három tökös fickóval kezdünk, de kezdtem két lánnyal és egy öregúrral is, akiknek már az elején minden bajuk volt. Fáztak, éhesek vagy betegek voltak. Az amúgy is sivár helyzetben most akkor bizonyítsuk be, hogy képesek vagyunk őket életben tartani… nehéz lesz. Még ha látszólagos biztonságot húzunk is magunk köré, bármikor darabjaira törhetik kívülálló csoportok vagy a belső hangulat, amit igazi kihívás kordában tartani. Elég hozzá egy szomszédos öreg házaspár kifosztása, ami olyan lelkiismeret-furdalást okoz egyes karakterünknél, hogy akár napokra is megmételyezi a légkört. De sajnos ez van, vagy ők, vagy mi. Azt már említettem, hogy nincs mentési lehetőség? Persze automatikusan menti a jelen állást a játék, de ha beüt a ménkű, és meghal egy vagy több „simünk”, akkor oda minden igyekezet, és kezdhetjük elölről az egészet.
A béke álma
Megéri újrakezdeni, higgyétek el! Egyre nagyobb jártasságot szerezhetünk – például abban, hogy mit készítsünk legelőször, milyen alapanyagok kellenek –, és minden indításkor véletlenül generált társaságot, területet és helyzeteket kapunk. Néhány dolgot kiismerhetünk, de ettől függetlenül fogalmunk sincs, hogy mivel kell majd szembenéznünk; akár az életben. Első nekiüléskor még dörmögtem amiatt, hogy túlságosan szívat a rendszer, vagy hogy társaink kedve túlságosan is változó, rendkívül érzékenyek, ám kicsit belegondolva az elém tárt helyzet súlyosságába, inkább szorítottam a számon egyet. Éppen ezért lesz nehéz azoknak befogadni a This War of Mine-t, akik a pörgéshez és az önfeledt kikapcsolódáshoz szoktak hozzá. Viszont nagyon javaslom nekik, főleg nekik!
A kivételesen művészi 2D-s, festményszerű képi világ, a dallamos, de mélyen ülő zenei szólamok és a hitelesen érzékeltetett háborús atmoszféra már csak egy plusz, emiatt is kötelező darab. Mindenképpen csak ajánlani tudom, hiszen ez is egy szórakozási forma, csak ennek egy másik szegmense, ami a ritkábban látott sötét oldalt mutatja be, ahol a letaposott virágok csak sok idő elmúltával bontanak újra szirmokat.
