Dühös vagyok. Nem a Sonyra és még csak nem is a Ready at Dawnra, hanem azokra a videósokra, akik lehetőséget kaptak, hogy a megjelenés előtt próbálhassák ki a The Order: 1886-ot, és visszaélve ezzel a lehetőséggel (amit vagy a Sony, vagy szerződésszegő viszonteladók adtak nekik) lehúzták a játékot ilyen-olyan indokokkal. Az elmúlt napokban elárasztották a netet a gameplay videók, teljes végigjátszások, és sokan azonnal azt a következtetést szűrték le, hogy a játék nem éri meg az árát, mert valakinek sikerült 5 óra alatt átszaladnia rajta, és ez alapján az egészet leírták.
A játék, mint tevékenység, ugyanakkor nem erről szól. Nem a hossza tesz egy játékot jóvá, hanem az, amit a vele eltöltött idő alatt nyújtani tud a játékosok számára, mint azt többek között a maga kétórás játékidejével a The Last of Us: Left Behind is bizonyította (most abba ne menjünk bele, hogy párhuzamot vonni egy teljes játék és egy kiegészítő között nehéz, illetve kell a teljes megéléshez az alapjáték, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem lehet valamit csak játékidő alapján megítélni). El kell merülni a világban, át kell élni a történetet, egy játék feladata pedig, hogy ezekre lehetőséget adjon, segítse ebben a játékosokat.
Az Order: 1886 világa, már csak az alapokat látva is olyan, amiben szívesen elmerülnénk. A viktoriánus kori London egy eddig viszonylag kevésszer elővett, még egyáltalán nem elhasznált helyszín, az összesküvéses témából millió meg egy dolgot ki lehet hozni, és minden egyedi ötlet, ami a Ready at Dawn fejéből kipattant (gondolva itt elsősorban a kísérleti fegyverekre) érdekes, újszerű; a baj csak az, hogy ezekkel a nagyjából hétórás játékidő alatt felfelé kerekítve is összesen körülbelül fél órán át kerülünk közvetlen kapcsolatba.
Rend a lelke
Gyakori, hogy egy fejlesztőcsapat kvázi korlátlan szabadságot adva magának egy elképzelt, alternatív idősíkon meséli el a történéseket. Igaz, hogy az Order helyszíne London, és valóban a 19. században járunk (1886-ban, egyébként, ha esetleg eddig nem lett volna tiszta), sőt, a legendák szerint a vérfarkasok és a természetesen itt is előkerülő Hasfelmetsző Jack sem a képzelet szüleményei, viszont sok minden másképp van, mint azt a történelemkönyvekből ismerhetjük.
A középpontban a nevezett Rend, avagy az Artúr király-féle kerekasztal lovagjainak rendje áll, amely évszázadok óta küzd a félszerzetek (Lycanek, vérfarkasok, kinek hogy tetszik) ellen. Bár a tagok időnként cserélődnek, majd' mindenki egy legendás lovag nevét viseli, és ha valaki elhullik, viselt neve másra száll át. A főszereplő, a szimpatikus bajszos fiatalember például Sir Galahad (született Grayson), bölcs mentora Sir Perceval, mentoráltja Lady Igraine (aki Artúr édesanyjáról kapta a nevét), negyedik társuk pedig a sármos nőcsábász, LaFayette márki. Neki például tényleg ez a neve (és nem véletlenül kapta az általunk is jól ismert alteregójáról), ő az ügyeletes, vegyesen angolul és franciául karattyoló nőcsábász, aki, míg Galahad két ajtónyira tőle halomra öli az ellenállókat, simán leáll csajozni. A csapat fegyvergyárosa, műszaki zsenije a fiatal Nikola Tesla, akinek most mindössze két találmányához kötődik elektromosság: az egyik egy "villámlövő" fegyver, ami azonnal öl, a másik egy eszköz, amivel az Edison-féle árammal működő szerkezeteket tudjuk meghackelni.
Az Arc Gunnal viszonylag hamar találkozunk, az egyik első vérfarkast azzal nyírjuk ki, de amilyen hamar megkaptuk, olyan hamar veszítjük el (ezt majd a GameStartban meglátjátok, EndreMan szinte átsiklott felette, persze ehhez hozzátartozik, hogy főleg pofáztunk játék közben), és a teljes játékidő alatt nagyjából még kétszer akad a kezünkbe. Hasonló a helyzet a gyújtófegyverrel is, ami megintcsak elég érdekes (termitet lő ki, amit az alternatív lövedékkel gyújthatunk be), de ugyanaz a baj vele: alig lehet használni. A harcok jelentős részében maradnak a hagyományos elven működő stukkerek, amik minden egyes fedezék alapú shooterben szerepelnek, és itt sem nyújtanak többet annál, amit más játékoktól már megszoktunk. Ha a fejlesztők ahhoz vették a bátorságot, hogy kísérleti fegyverekkel színesítsék a palettát, nyugodtan merhettek volna még több változatosságot vinni ezekbe is.
Dicső lovag, szép a ruhád
Amikor játsszuk a The Order: 1886-ot, akkor az csak egy sima, nagyon erősen Gears of War-szerű, fedezékalapú TPS, nagyon kevés mozgástérrel, teljes mértékben csőjáték jelleggel, kis területekkel, amiben mi vagyunk A-ponton, B-pont felől jönnek a rosszarcúak, mi meg addig lőjük őket, amíg el nem fogynak. Többször éreztem azt, hogy ezzel a fejlesztők csak nyújtani akarták a játékidőt, már-már azon gondolkodtam, hogy nem kell-e valamit felrobbantanom, hogy elzárjam az utat, és ne jöjjön több ellenfél. Aztán rájöttem, hogy csak én gondolom túl: itt tényleg annyi a feladat, hogy lődd, aki mozog, amíg valaki vagy a közvetlen közelben, vagy a lovagok vállára szerelt walkie-talkie-n keresztül nem szól, hogy tiszta a terep. Nem elég, hogy a csaták túlzottan el vannak nyújtva, az ellenfelek is egysíkúak, egy fejlövéssel mindegyik leteríthető, kivéve ha lovagi sisak van rajta és sörétessel közlekedik - akkor kell bele vagy hét. Annak ellenére, hogy a rend elvileg a vérfarkasok ellen harcol, három vagy négy fegyveres és két közelharci ütközeten kívül nem kerülünk szembe félszerzetekkel, csak hús-vér embereket írtunk - ez pedig minden, csak nem új, és nem egyedi.
Néha kapunk némi szabadságot, feltérképezhetjük környezetünket, és találhatunk újságpapírokat, kéziratokat, képeket, valamint fonográf-tekercseket, melyek ismertetik velünk az alternatív történelem aktualitásait, de nem olyan izgalmasak, hogy ezeket külön keressük, pláne nem annyira, hogy miattuk játsszuk végig újra a játékot.
Azért kellett külön kiemelni, hogy "amikor játsszuk", mert jórészt nem mi játszunk, és ezt néha nevetséges szintekig viszi a Ready at Dawn; egy jelenetben például annyi a teendő, hogy pár másodperc sétával megkerüljük a kerekasztalt, és hopp, indul is a következő cutscene. Ugyanakkor érdekes, hogy mennyire elmosódik a határ az átvezetők és a játék között: a váltást gyakran észre sem vesszük, csak gyanússá válik, hogy Galahad nem mozdul, mikor a többiek már elindulnak. Azt nem lehet az Ordertől elvitatni, hogy az egyik leggyönyörűbb játék, amit a jelenlegi generáció eddig kitermelt magából, viszont az is látszik, hogy ezt milyen áldozattal érték el. Egyrészt a már említett szűk terek, amiket próbáltak ugyan küllönnyíló sikátorokkal, extra szobákkal bővíteni, de ez rettentő kevés, másrészt a "filmes effektek", mint a szemcsézés és a homályosítás, melyek együttese miatt néha azt éreztem, hogy Galahad elhagyta a kontaktlencséjét, és csak homályos foltokra lőttem a távolban. Azt is hiába vártam, hogy a fókusz észhez térjen, és ne a célpontokat, hanem a környezet elemeit homályosítsa el. Viszont egész idő alatt (néhány furán egymásba csúszó ruhadarabon kívül) nem találkoztam egyetlen buggal, textúrahibával sem. Mondjuk ez nem is olyan nagy dolog a fent leírtak fényében, hiszen ahol nem vágnak fát, ott nem hullik a forgács (és persze ezzel nem például az AC:Unity-t mentem fel, de azért értitek).
A filmszerűség másik negatív vonzata, hogy QTE-kkel pakolták tele az átvezetőket (amit a játékvilág főbűnei között tartanak számon), és mire észbekaptam volna, hogy már nem átvezetőt nézek, hanem nekem kell közbelépni, késő volt. A QTE-t alkalmazó játékok többségében azért arra figyelnek, hogy ha a karakterünknek el kell ugrania, az ugrás gombját, ha támadnia kell, a támadásét nyomjuk le, de itt ilyen többnyire nincs, teljesen random jönnek a gombok, ami még jobban megnehezíti a gyors reagálást.
A történet vége
Igazából szívesen írnék arról, hogy milyen a The Order: 1886 cselekménye, de az egész sztori egy hatalmas káosz, ami rengeteg szálon kezd el futni, de csak egyet zár le, mintegy megágyazva egy lehetséges folytatásnak. Kiindulunk abból, hogy a lovagok harcolnak a felkelők és a vérfarkasok ellen, majd össze-vissza ugrándozással kilyukadunk egy kiszámítható végkifejletnél, közben pedig ez átveri azt, az nem hisz amannak, arról kiderül, hogy nem is gonosz, ez meghal, annak nem hisznek, stb. Amíg tudtam követni, addig tetszett, a színészi alakítások lenyűgözőek, a mo-cap is hibátlan (az arcmozgás bámulatosan részletes), mint filmet, még eleinte élveztem is, csak szép lassan körvonalazódott, hogy ebből nem lesz az, ami lehetne, és a végén hiába kerültem látszólagos döntéshelyzetbe, valójában csak egy lehetőségem maradt: megnyomni a gombot, amit a játék kiírt.
A The Order: 1886 nem rossz, semmilyen tekintetben sem. Technikailag minden rendben, az első pillanattól az utolsóig bugmentes, stabil (mikor volt utoljára olyan játék, amihez egy mindössze 30 megás Day One patch-et kellett letölteni?!), könnyen kezelhető, a szó legszorosabb értelmében nincs benne hiba. Ugyanakkor egy újabb olyan játék, ami nem igazán játék, vagy játékként gyenge. Egy interaktív sztori, ami valahogy mindig visszahúz, de néhány fölöslegesen elnyújtott fegyveres ütközettel és idegesítő QTE-vel eltaszít. Egy egyhétvégés kaland, gyakorlatilag nulla újrajátszási faktorral, nincs se többjátékos mód, se elágazások a sztoriban, nincs választási lehetőségünk, és a gyűjtögetnivalók száma is elenyésző. De legalább van benne meztelenkedés, hűha.
Az Order nem azért nem jó, mert rövid. Az Order azért nem jó, mert a rövid idő alatt nem tud kiteljesedni, amiben újat nyújt, az pár pillanatig látható csupán, és emiatt lehet kifogásolni az ár-érték arányt. Közel 20 000 forint 7 óra szórakozásért, ami ráadásul nem mindig zavartalan... valóban nehezen indokolható. Viszont ha imádjátok az érát, nem kaptok még csömört a cover-based shooterektől, próbáljátok meg egy kicsit később beszerezni, vagy dobjatok rá össze a haverokkal, és szánjatok rá egy éjszakába nyúló késő délutánt.
Vagy tudjátok mit? Gyertek el holnap este a GameNightra, és mozivásznon próbálhatjátok ki a játékot, sőt, egy csomó mindent nyerhettek; köztük egy PlayStation 4-et is.
