Egy év telt el a The Last of Us megjelenése óta. Egy esztendő rendkívül rövid időnek tűnik ahhoz, hogy egy újrakevert, remasterelt verzió szükségessége felmerülhessen, mégis, kevés játék bejelentését fogadta akkora öröm, mint a kitatarozott The Last of Us Remasteredét. Persze ez érthető, hisz a Naughty Dog játéka sok mindent újjáértelmezett, milliókat ejtett rabul és egy szinte megugorhatatlannak tűnő minőségi szintet állított a konkurensek elé. Azóta megjelent a PS4, és most, egy évnyi szépítgetés, fejlesztgetés után megjelent a The Last of Us – gyakorlatilag az első kihagyhatatlan alkotása az új konzolnak. Talán még akkor is, ha már korábban megvolt.
Azok számára is tartogat néhány lehetőséget a játék, akik egy éve már elmerültek világában, hisz az új konzol természetesen új technikai lehetőségeket hozott. Nem állítom, hogy a The Last of Us Remastered akár csak megközelítené a rövidke Uncharted 4-demóban látottakat, de így sem kell szégyenkeznie, a játék bitang jól néz ki, 60 fps sebességgel száguld (micsoda különbség ez!), és benne van a nagyszerű Left Behind DLC is. Második nekifutásra sem untam egyetlen pillanatát sem, így kijelenthető: abszolút megéri beszerezni azoknak is, akik egy éve már kipróbálták, megszerették. Azzal együtt, hogy ugyanaz a kaland, ugyanazok a fordulatok, ugyanazok a felejthetetlen karakterek várnak ránk itt is; sőt, még a multiplayer is – a grafikai tuningon túl – változatlanul tért vissza. No persze biztos vannak néhányan, akik anno kimaradtak az örömből; és a cikk második fele nekik szól, hisz megpróbálom elmesélni, hogy miért is lett a The Last of Us 2013 (és sokaknak 2014) legjobb játéka.
Apokalipszis, majd
Húsz keserves év telt el azóta, hogy az agresszív cordyceps gombafaj, a rovarvilág egyik legkegyetlenebb ellensége egy mutáció következtében alkalmassá vált az emberek megfertőzésére is. A támadás néhány hét alatt végigsöpört az egész világon, százmilliókat akarat nélküli bestiává alakítva, és milliárdokat elpusztítva. A modern civilizáció összeomlott, és a helyzet most sem jobb: az emberiség maradéka militarizált bázisokon vagy rablóbandák tagjaként tengeti életét, mindennapos az éhezés, és állandó a spórák által jelentett fenyegetés.
A The Last of Us egy év, egy hosszú esztendő története – egy igazi road movie (road game?) Amerikán át, a keleti partról folyamatosan haladva nyugat, a remény felé. Az élet által sokszorosan megzúzott Joel, és a már a katasztrófa után született fiatal Ellie útja ez. De ahogy a bölcsek mondják, nem is a cél a fontos, hanem maga az utazás, és ez itt is igaz. Az évszakokra bontott történet négy monumentális fejezete folyamatosan változó környezetet biztosít, újra és újra csavarva a körülményeken, a kihívásokon. A The Last of Us többek közt ezt is mesterien vette át a legjobb filmektől és tévésorozatoktól – a dráma, az izgalom, a humor, és az egyszerű mindennapok hangulata tökéletesen váltakozik, üresjáratok vagy unalomba fulladó részek nélkül.
Vannak olyan szakaszok, ahol szinte horrorba megy át a játék; nemrég megfertőződött, állatias szerencsétlenek rohangálnak az elhagyatott irodaépületek folyosóin, köztük pedig már szemüket vesztett, de szinte tökéletes hallással rendelkező „klikkelők” botorkálnak lassan. Egy rossz mozdulat, egyetlen meglökött szék, feldöntött üveg, rosszul időzített lépés a vesztünket okozhatja. A lopakodás hihetetlen feszültséggel tölti el az embert – amikor pedig lebukunk, a menekülés eszelős adrenalináradatot hoz. Kétségbeesetten próbálunk elrohanni támadóink között, minél több kanyart venni, és elbújni valami rejtett sarokban egy felborult kanapé mögött. Joel lihegve bújik a fedezék mögé, mellette Ellie szinte nyüszít a félelemtől, mi pedig hallásunkra támaszkodva próbáljuk kétségbeesetten megtudni, hogy elveszítették-e a nyomainkat, vagy fel kell készülnünk a szinte elkerülhetetlen halálra.
Máskor órákon át nem látunk fertőzötteket – és ez kiváló lehetőség arra, hogy megismerjük a civilizáció mázától megszabadított emberek végtelen kapzsiságát, gonoszságát. A katonaság vívja háborúját a Szentjánosbogarakkal, ezzel az új jövőben, az emberiség „feltámadásában” bízó társasággal; rablók lesnek prédára szinte mindenhol; és az ideiglenes társak is hajlamosak a saját bőrük, a saját vérük érdekében cselekedni. Néha itt is a harc elkerülése a legjobb opció, máshol viszont muszáj lesz küzdenünk.
Minden eszköz
Szerencsére a The Last of Us azon kevés játékok közé tartozik, amelyek ütközetei tényleg változatosak és tényleg taktikusak, ahol nem lehet mindig ugyanazt a fegyvert, ugyanazt a taktikát használni. Bár kevés ellenfél-típus van (a változatos felszerelésű embereken és a két fent említett fertőzöttön túl csak egy harmadik cordyceps-mutáns van, elképesztő erővel és halálos spóraköpetekkel), ezek mindegyike tényleg eltérő megközelítést kíván.
Az egyszerű fertőzöttek minden megfontolás nélkül rohamoznak, hogy kitépjék a torkunkat, itt a küzdelem szinte mindig közelharcba torkollik; előkerül a baseball-ütő, a vascső, vagy jobb esetben az azonnal halálos balta – rosszabb esetben pedig az öklünk. Nem ritka, hogy egyszerre négy-öt ilyen bestia is ránk szabadul, így érdemes valami jól védhető helyre csalni őket. A klikkelőknél azt kell kihasználnunk, hogy teljesen vakok: lassan kell lopakodnunk mellettük-közöttük, de akár zseblámpánkat is használva, furcsa, játékosi énünknek idegen helyzetet eredményezve ezáltal. Üvegek vagy téglák hajigálásával el is csalhatjuk őket, ez más játékban értelmetlen, sosem használt dolog szokott lenni, itt viszont – akár a molotov-koktéllal kombinálva – sokszor az életünket menti meg.
Az emberek elleni harc szintén izgalmas – mivel nincs regenerálódó életerő, a szokásos fedezékharcos berögződések hamar halálhoz vezetnek. Nem lehet folyamatosan előbújva célozgatni, várva egy ellenfél előbukkanását, mert szinte biztos, hogy egy másik ellenfél belénk ereszt pár golyót, vagy megkerül minket. Szerencsére át lehet verni az ellenfelet, a bújócska, a zajkeltés itt is tökéletesen működik. Mivel a tűzfegyverek igen sokat sebeznek, a gyógyítás pedig a harc hevében elég nehezen kivitelezhető (Joel módszeresen betekeri a sérült testrészt gézzel), az elterelés, az oldalba támadás, a lesből gyilkolás igencsak ajánlott.
Igazi barátok
Azonban a harc, a feszültség nélküli szakaszok sem unalmasak, sőt, ezek építik igazán a játék hangulatát. Néha egyszerűen gyönyörködünk a tájban, máskor egyszerűen haladunk előre az elhagyatott, kisebb-nagyobb akadályokkal teli tájon. Semmi életidegen logikai feladatot nem erőltetnek ránk, de olykor elég sok munkába kerül, míg Ellie-t és magunkat is el tudjuk juttatni a továbbjutást jelentő helyre. Néhol az úszni nem tudó lánynak kell valami tutajt keríteni, máshol palánkot, létrát, támasztékot kell előteremtenünk.
Önmagukban sem lennének unalmasak ezek a szakaszok, de a két főszereplő közti párbeszédek egyenesen lenyűgözővé teszik ezeket. Ellie és Joel viszonya tökéletesen emberi, abszolút hihető és folyamatosan változik – de az átvezető jelenetekben látott hihetetlen dráma mellett is állandóan kommunikálnak. Megbeszélik az előző küzdelmet, vagy az előttük álló feladatokat, Ellie próbál minél több információt megtudni társáról és a régi világról, fütyülni tanul, képregényt olvas, pornómagazinnal készíti ki Joelt, vagy egyszerűen elküldi a picsába azt, aki nem szimpatikus neki. Manapság sok szó esik a női játékkarakterek esendőségéről, szexista de legalábbis klisés ábrázolásáról, de a The Last of Us könnyedén kerül el minden ilyen bakit. A szokásos, kiszámítható, harsány reakciók helyett tényleg a mély érzelmekről szól a játék, amely játékoktól nem sűrűn látott módon tud megható vagy kegyetlen lenni.
Technikaóra
Szerencsére azonban a The Last of Us nem valami művészieskedő program jó sztorival és karakterekkel, de a harcok mellett rengeteg „játékszerű” vonása is van. Ott van például a három vonalon zajló fejlődés. Egyfelől erősíthetjük fegyvereinket, mégpedig szerelőműhelyekben, a sokfelé fellelhető, fogaskerékkel jelzett alkatrészek segítségével. Egy másik lehetőség Joel fejlesztésére a gyógyszer-ikonnal jelölt cuccok gyűjtögetése, melyek tulajdonképpen képességpontokat adnak. Ezek eléggé el vannak rejtve, így nem csak a lőszerek és egyebek miatt érdemes felderíteni minden félreeső helyiséget, kinyitni minden szekrényt, feltúrni minden fiókot. Ezekkel Joel képességeit tudjuk valamelyest fejleszteni: plusz életerőt, élesebb hallást, gyorsabb tárgykészítést és ilyesmiket tudunk aktiválni. És a fejlődés harmadik útjaként ott vannak a speciális könyvek, melyekből Joel hatékonyabb harcossá válik. Egy orvosi könyv hatására gyógycsomagjai megerősödnek, egy mechanikai lexikontól vadabb csőbombák előállítására lesz képes, egy kémiakönyv a molotov-koktélokat teszi robbanékonyabbá.
Félszavakban említettem már a tárgykészítést, de ez ennél mindenképp többet érdemel. Noha a hatféle „nyersanyagból” csak ugyanennyi tárgyat eszkábálhatunk össze, állandóan döntésekre leszünk rákényszerítve. Összerakunk egy gyógycsomagot, vagy ugyanazokból a cuccokból inkább egy robbanó koktélt gyártunk, aminek a sikeres használatával talán nem lesz szükség az önápolásra? A pengénket ráragasztjuk közelharci fegyverünkre, némi robbanóanyaggal kombinálva csőbombát készítünk belőle, vagy inkább egy tőrt rakunk össze, amivel még a klikkelőket is ki tudjuk végezni? És ha már van nálunk ilyen bökő, akkor azt tartalékoljuk, vagy felfeszítünk vele egy zárt ajtót, ami mögött olykor hatalmas zsákmány lapul?
PS4-en is csoda
A világ megalkotása terén is félelmeteset nyújt a játék. A hatalmas egyetemi komplexum a logikusan kialakított emeleteivel, eltérő stílusban berendezett szobáival (a poszterekről, holmikról, könyvekről szinte meg tudjuk mondani, hogy ki lakott ott!) elképesztő élmény. De ugyanígy, a késő őszi erdő, a tél csendes vidéke, majd elsöprő hóförgetege, egy különös állatcsorda szinte költői látogatása a belvárosban, vagy a spórákban gazdag vízben való úszás mind-mind felejthetetlen, egyszeri élmény. A belső terek berendezettsége és változatossága megdöbbentő a tucatjátékok csupasz környezetei után, a rengeteg opcionálisan bejárható épület és iroda és bolt meghökkentő odafigyelésről tanúskodik, és akkor még nem is beszéltünk az apró részletekről.
Arról, hogy Ellie hangulatát mozgása, fejtartása alapján látjuk, hogy Joel úszásanimációi milyen tökéletesek, hogy a hó hogyan rakódik le lovunk sörényén, hogy egy bekapott lövés milyen hirtelen dönt le minket a földre. Arról, hogy hány olyan mellékes, a háttérben játszódó jelenet van, amit nem is biztos, hogy látunk majd, hány olyan gyönyörű helyszín, amit szinte értelmetlen volt kidolgozni. Hogy minden felvehető papírt rendesen megnézhetünk, elolvashatunk, és a legtöbbre Joelnek lesz reakciója is. Hogy minden átvezető jelenet tökéletesen van megkomponálva. Hogy a hóvihar hangzavarában nem „működik” a hallásunk. Hogy az őrök folyamatosan pofáznak egymással – sokszor épp rólunk. Amikor összepacsizol Ellie-vel a víztározónál. Amikor megtalálod a felakasztott kalandor búcsúlevelét. A vadászós jelenet. Vagy… de hisz olyan sok ilyen pillanat akad.
Talán feltűnt, hogy a történetről nem sokat írtam (ahogy daev sem tette ezt annak idején az első teszt során). Ez kegyetlenség lenne. Lelőni a fordulatokat, a felkavaró indítást, a nyár kétségbeesett meneküléseit, az ősz bombasztikus kalandjait, a tél gyomorszorító eseményeit és a tavasz sokkoló végkifejletét aljas dolog lenne. Csak azt tudom tanácsolni, hogy ne is olvass utána a dolgoknak, ne nézz előre videókat, ne járj utána a fordulatoknak PS3-on már felvérteződött ismerőseidnél – vesd bele a játékba olyan „vakon” magad, ahogy csak lehet, és engedd, hogy magával sodorjon a kaland.
És ha végeztél vele, jöhet a Left Behind DLC, a maga varázslatos pillanataival. Ez tulajdonképpen két részre osztható: az egyikben Ellie és Joel találkozása előtt járunk, és amely a játéktörténelem egyik legjobb jelenetét hozza el, a másik pedig a fő kaland idején, a téli fejezet során kapott helyet. Az egyik tulajdonképpen a világ bemutatására épül, a másik az akcióra, a küzdelemre – és mivel ezeket is mesterien keverik és válogatják, sokkal, de sokkal többet nyújt, mint a legtöbb játék digitális kiegészítői.
A The Last of Us egy ritka mestermű, olyan, amilyenből évtizedenként alig egy-két darab születik. Noha az látszik rajta (már csak az említett Uncharted 4 kapcsán is), hogy nem kifejezetten az új konzolra készült, az 1080p felbontás, 60 fps képfrissítés, anti-aliasing, nagyfelbontású textúrák és egyéb grafikus trükkök hatására technikailag is bőven megállja a helyét az új generációs hardveren is. Elképzelni sem tudom, hogy ugyanezek a fejlesztők mit fognak kihozni a PS4-ből, amikor már a kezdetektől arra fejlesztenek, mindenesetre nagyon remélem, hogy a cordyceps-világvége csak a megjelenését követően jön el.
