Sóhajtozva, gondolatokkal teli tettem le a The Last of Us után a PlayStation 3 kontrollerét, mint ahogy nagyjából mindenki, aki egy kicsit is értette, hogy miről szólt a játék, és egy kicsit is bele tudta élni magát, azonosulni tudott vagy Joel, vagy Ellie karakterével. A tavalyi évben egyébként is átlagon felüli volt az elgondolkodtató játékok száma, de a The Last of Us júniusi megjelenése óta nem hagy nyugodni. És tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mint a megváltást, úgy várta a Left Behind DLC-t - és amit kaptam, az minden várakozásomat felülmúlta.
Gyerünk plázázni!
Nem volt hiányérzetem az alapjáték befejezése után. Nem éreztem úgy, hogy a Naughty Dog spórolt volna bármin, vagy hogy kivágott volna egy darabot a játékból. Tizenöt óra játék után fura is lett volna ezt érezni. Oka volt annak, hogy a Left Behindra több mint fél évet kellett várni. Nem azért kaptuk ezt a DLC-t, mert a fejlesztőknek az idő szűke miatt néhány dolgot ki kellett venniük az alapjátékból, hanem mert időt hagytak maguknak arra, hogy teljesen új játékelemeket építsenek be, és nekünk, hogy feldolgozzuk az igen kemény sztorit és eldöntsük magunkban, hogy nekünk mit jelentett.
A játék első és valószínűleg utolsó egyjátékos tartalma nagyjából 10 percenként okozott valamilyen meglepetést. Az elsőt akkor éltem át, amikor kiderült, hogy a korábban elmondottakkal ellentétben nem csak a múltban, de a jelenben is irányítanunk kell a fiatal lányt, méghozzá a The Last of Us számomra legemlékezetesebb szakaszában, a téli fejezetben. Ekkor ugye - és akik nem játszotak még az alapjátékkal, most takarják el a szemüket - Joelt komoly baleset éri, Ellie pedig nyilván szeretné minden áron megmenteni védelmezője életét. Egy plázában járunk, Joel eszméletlen, nekünk pedig kutatnunk kell gyógyszerek, kötszerek, vérzéscsillapításra használható dolgok után.
Kis bóklászás után felbukkan az első clicker, akinek, én botor, szemből nekifutottam, hogy majd a nálam lévő bicskával jól fejbe szúrom. Igen ám, csak elfelejtettem, hogy egy 13 éves kislányt irányítok, aki akármilyen keménnyé is formálódott a Joellel töltött idő alatt, mégsem tud olyan könnyen legyőzni egy zombit (tudom, tudom, nem zombi). Ez nem egy átlagos akciójáték, egy 150 centis kiscsajtól nem lehet elvárni, hogy egy bicskával kicsontozzon egy többszáz fős szörnyeteg hordát. És köszönöm Naughty Dog, hogy erre is odafigyeltetek.
A játék azért nem teljesíthetetlen, de úgy éreztem, hogy a fegyverhasználat is nehezebb. Az esetek többségében - egy elkerülhetetlen tűzharctól eltekintve - mindig a lopakodás volt a nyerő, sokszor még elfutni sem lehetett, lőszer meg csak nagyon elvétve akadt néhány fiókban. Az egyik összetűzésnél egyébként sikerült ellopakodnom a bolt másik végébe anélkül, hogy bármelyik halvajáró észrevett volna, de inkább visszafordultam és kinyírtam egyesével mindenkit. Nem szabad a véletlenre bízni.
Az alapjátékban vagy clickereket, vagy embereket kellett legyőzni - nem volt olyan, hogy egyszerre mindkettővel el kellett volna bánnunk. A Left Behindban azonban többször is akad ilyen szituáció, lévén a pláza szintén nem egy fertőzöttmentes övezet, az ellenséges emberek pedig még mindig vadásznak ránk. Viszont a két fél legalább egymást sem szereti, és ezt egy téglával vagy egy üres üveggel hasznunkra fordíthatjuk. Hangzavarral eltereljük a figyelmüket, ők elkezdik egymást ölni, mi meg vagy megvárjuk, hogy ki marad talpon, vagy észrevétlenül elslisszanunk.
Egy kegyetlen élet apró örömei
A játékidő másik felét természetesen a Rileys szegmensek teszik ki. Riley régóta Ellie legjobb barátnője volt, azonban egy kis időre szótlanul eltűnt. Amikor aztán végre újra meglátogatja Ellie-t a katonai suliban, együtt kiszöknek a közeli plázába (nem ugyanabba, ahol a „jelenkori” események játszódnak) szórakozni egy kicsit, miközben Ellie azért még morcos a történtek miatt. Néha megállnak egy picit drámázni, de közben bejárják az üzleteket, kipróbáják a még működő gépeket (mint a fotóautomata vagy a körhinta). A boldogságot, ami ezeknél a részeknél átjárta őket, én is éreztem. Olyan szívesen elmesélnék mindent, de azt nem ebben a tesztben fogom. Minden pillanat, minden újítás, minden funkció, amit csak és kizárólag a körülbelül két óra alatt végigjátszható DLC miatt épített be a Naughty Dog, lenyűgöző, és ha csak egyet is elmondok, talán nem azt az élményt kapjátok, amit én. Azt pedig nem lehet, ennél a játéknál nem.
Ashley Johnson ismét kiválóan játszotta Ellie szerepét, a Rileyt alakító Yaani Kinggel tökéletes párost alkottak. A Left Behindban sokkal több az érzelem, mint az egész The Last of Usban volt (vagy csak rövidebb idő alatt kapjuk a nagyobb dózist), és a két színésznő kiválóan dolgozott azon, hogy bármelyik karakter szerepébe mi is könnyen beleélhessük magunkat, még ha nem is úgy állunk hozzá az egészhez. Van egy kis dráma, sok-sok humor, de minden olyan profin van tálalva, ahogy azt a Naughty Dogtól elvárhatjuk.
Meg tudod csinálni
A Left Behind közel két órás játékideje (én Normalon 1 óra 52 perc alatt értem a végére úgy, hogy megtaláltam 23 collectible-t) így első hallásra kevésnek tűnhet, de az egész így volt kerek, így érződött a jelenkori és múltbéli szakasz is valós idejűnek. Nem mondom, hogy nem tudtam volna többet elviselni, de nem is csapkodom az asztalt, hogy miért nem volt hosszabb. Pusztán a számokat nézve persze nem érné meg a 4550 forintot, amennyibe jelenleg a PSN-en kerül, de az élmény miatt kötelező mindenkinek megvásárolnia, aki játszott az alapjátékkal. Tényleg nem tudom elmondani, hogy mit éreztem közben, és hogy milyen érzés fogott el, amikor a végére értem, de tudom, hogy még egyszer végig akarom játszani. Vagy inkább még sokszor..
