Mindig izgalmas, amikor ismeretlen területre téved az ember, mint amikor elmozdul a suszter a kaptafa mellől, és csizma varrása helyett patkót próbál kovácsolni. Az eredményt rendszerint előre borítékolhatjuk, a végtermék szinte mindig silány lesz, csupán az a kérdés, hogy ad-e okot bizakodásra a jövőt illetően.
A bolgár Haemimont Games tizennégy éves tapasztalattal és másfél tucat stratégiai játékkal a háta mögött először vágott bele akciójáték fejlesztésébe, ahogy előre sejtettük, felemás eredménnyel.
Fele királyságomat egy pohárért
Az 1300-as évek első évtizedében járunk, amikor a keresztes háborúk kezdeti sikerei után sorra roppannak össze a keresztény királyságok a Szentföldön, a dzsihádot hirdető muzulmánok már szinte mindenhonnan kiszorították a hódítókat. A megmaradt keresztesek azonban minden egyes feladott négyzetméterért súlyos árat követelnek, gazdagon öntözi vér a sivatagot, miközben ugyanazon isten nevében tízezrek gyilkolják egymást halomra. Egy francia templomos lovag, bizonyos Celian d'Arestide ekkor kerekedik fel, hogy megkeresse a Szent Grált, hűséges rendtársa, a forrófejű Roland kíséretében. Cipruson remélnek olyan információk birtokába jutni, amelyek által közelebb juthatnak a céljukhoz, ám a kaland, ami pusztán a hit próbájának indult, politikai összeesküvések szövevényes hálózatának kellős közepébe vezeti őket, ahonnan a kiutat egy nemeslány, Marie d'Ibelin jelentheti.
Az online kooperatív módban is játszható történet során hol Roland, hol Marie lesz Celian fegyvertársa. Amíg játékos az egyik karakterrel foglalkozik, addig a másikat az egész ügyesen tevékenykedő MI veszi kezelésbe, amely jól helytáll a küzdelmek során, még a különleges, hitbuzgalom-pontokat fogyasztó (sebzéssel, sikeres blokkolással és sebzés elszenvedésével lehet feltölteni) támadásokat sem rest bevetni szükség esetén. Egyedül enni vagy inni nem hajlandó magától: vagy utasítani kell rá, vagy rövid időre átvenni fölötte az irányítást.
Feladványok megoldásakor és csapdák kikerülése, kiiktatása alkalmával ellenben jobban tesszük, ha tétlenségre kárhoztatjuk, és egyenként vezetjük végig a furmányos szerkezetek között a hőseinket, akik gyakran csak együtt tudnak valamilyen, a továbbjutáshoz szükséges mechanizmust működésbe hozni.
Egyes helyzetekben kénytelenek leszünk lopakodni (mindig vicces csörgő láncingben az ilyesmi), máskor viszont magunk választhatjuk ezt az opciót, amelynek következtében az épp ellenkező irányba sasoló őr mögé kerülve elegánsan kitörhetjük a nyakát.
Hőseinket a fő- és mellékküldetések megoldásáért, valamint az ellenfelek lemészárlásáért járó tapasztalati pontokból a kereszt alakú képességfán található aktív és passzív skillekkel tápolhatjuk, valamint a különböző helyszínekről összegyűjtött fegyverek, páncéldarabok és kiegészítők segedelmével akár át is öltöztethetjük, ami halvány RPG-mellékízt kölcsönöz a játéknak.
Ha rövid a kardod
Vitán felül a harcrendszer a The First Templar legjobban sikerült eleme. Olyannyira hangsúlyos, hogy lényegében egyedül viszi el a hátán az egyébként középszerű játékot. Éppen irányított hősünk abba az irányba sújt le, illetve az onnan érkező támadást hárítja, ahova fordítjuk. Hirtelen irányváltás közben a súlypont elmozdulása, a lendület kihasználása mind megfigyelhető, az animáció pedig végig folyamatos és nem szakad meg. Még akkor is tudjuk tartani magunkat, ha éppenséggel hatan-nyolcan vesznek körbe, csak rá kell érezni a ritmusra. Egyedül az ellenfél támadási és védekezési szándékát tisztán mutató ikonok alkalmazása zavart, felesleges könnyítésnek tartom.
Számomra a játék egyik csúcspontját az jelentette, amikor a történet felénél Celian párbajra hívott egy szaracén tábornokot. A bossharcként is felfogható küzdelem hosszú percekig tartott, és nem túlzok, amikor azt állítom, hogy szó szerint gyönyörködve figyeltem minden pillanatát, aminek maga is részese voltam. Ahogy a szablyák, a kard és a pajzs szikraesővel kísért találkozásának hangja crescendóvá fokozódott, a halálos keringő újabb és újabb fordulatot vett, nem egy alkalommal találtam az általam irányított Celiant egy rosszul sikerült hárítás után békaként elterülve a földön. Csakis az mentette meg a kegyelemdöféstől, hogy a fejlesztők gondoltak arra a teljesen nyilvánvaló lehetőségre, hogy a földre esett ember a mellkasa felé tartó penge útjából a legegyszerűbben úgy térhet ki, ha oldalra hengeredik.
A Napra lehet nézni, de...
Sok mindennel lehet vádolni a The First Templart, de azzal nem, hogy szép lenne. A Haemimont saját fejlesztésű motorja az évek során már bizonyított a Grand Ages: Rome, majd a Tropico 3 alatt is, ám az említett játékok jellemzően más kívánalmakat támasztottak vele szemben. Ezúttal viszont nem lehetett trükközni a zoom korlátozásával, egészen közelről kellett megmutatni az emberek ábrázatát, főként annak tükrében, hogy viszonylag gyakran szakítja meg párbeszéddel kísért átvezető animáció az akciót. Az arcokat mintha márványból faragta volna egy bizonytalan kezű szobrászművész, gyengén animáltak mindenféle mimika nélkül, az ajakszinkronra pedig már tíz évvel ezelőtt is láttunk jobb példát - ugorjunk inkább.
A helyszínekre nyugodtan ráaggathatjuk a változatos jelzőt, hiszen Ciprustól a Szentföldön át Franciaországig számos helyen fordulunk meg föld alatt és föld felett egyaránt. Egy másik, szintén templomosokat szerepeltető sorozathoz, az Assassin's Creedhez hasonlítva a városok sivárak és fantáziátlanok, szinte alig várja az ember, hogy maga mögött hagyhassa őket. Kedvenceim közé a játék első harmadában bebarangolható erdő tartozott a torokra támadó, idomított harci kutyákkal, a mindenfelé elszórt medvecsapdákkal és a fakopáncs szűnni nem akaró kopogásával, illetve a második harmadban feltűnő ingovány az üzekedő békák kakofóniává fokozódó brekegésével. A környezet hangjai tényleg fantasztikusak, ha az ember lehunyja a szemét, szinte érzi a bőrén a mocsár bűzét, a döngicsélő moszkitók csípését.
A szinkron tűrhető, de feleannyira sem kellemes a harmad-negyedvonalbeli színészeket hallgatni, mint a zenéket, amelyek ellenben egész hangulatosra sikerültek. Többnyire jól idomulnak a helyzethez és a környezethez, magyarán a sivatagban barangolva nem valószínű, hogy gregorián egyházi kórus csendülne fel a pálmafák árnyékában.
A fekete lovag
A The First Templarral játszva mindvégig úgy érzetem magam, mintha a Gyalog galopp feledhetetlen fekete lovagja állna velem szemben, miután már egyetlen használható végtagja sem maradt - magyarán millió okot találhattam volna arra, hogy lehúzzam és mélyen eltemessem a játékot, ám még mindig ficánkolt, még mindig küzdött az igazáért, olyannyira, hogy végül döntetlenben egyeztem ki. Ha kapnának a srácok a jövőben még egy esélyt, egy normális játékmotorral, egyévesnél hosszabb fejlesztési idővel, akkor a már most remek harcrendszert tökéletesítve valóban emlékezeteset tudnának alkotni. Ellenben most legfeljebb a lovagok iránt fanatikusan rajongó rétegre számíthatnak csupán, valamint azokra a játékosokra, akik képesek megbocsátani nem kevés hiányosságát.
