Az EA Black Box akkorát alkotott, hogy innentől kezdve mindenki ezt az ötletet nyúlta, de a dolgok változnak, és egyre többször érezhettünk zavart az Erőben.
A ProStreetnél nagyon kilógott a lóláb, míg az Undercover egyszerűen kritikán aluli, egyfajta „ne múljon már el sok idő két játékunk között” érzetet keltett mindenkiben, ami nem vetett jó fényt az EA-ra. Aztán a Shift és a Shift 2 megmutatta, hogy van a sorozatban potenciál, igaz, e két játék meg azért nem tetszett a népeknek, mert nem hordozta az addigi NFS-értékeket. A Run nem volt rossz, de a rövid egyjátékos kampány sokaknál kiverte a biztosítékot, és ha valamivel fel lehet tornázni a célközönség vérnyomását, az az olyan tartalom, amit teljes áron kínálnak, pedig még DLC-nek is kevés lenne.
Így nem leszünk barátok
Nem csoda hát, hogy a játékosok kétkedve fogadták az új Most Wanted ötletét, és hiába voltak előzetes screenshotok és gameplay trailerek, valamiért nem sikerült maradéktalanul meggyőzni a közönséget, hogy valódi produktumról van ám szó, ami tartogat nóvumokat az előző részekhez képest. Azt a tényt pedig, hogy a Burnoutért felelős Criterion a fejlesztő, és ez meg is látszott az előzeteseken, újfent sokan kibírták röhögés nélkül.
Töredelmesen be kell vallani, hogy jelen sorok íróját is hatalmába kerítette a kétkedés és az erre alapozódó előítélet, aminek kérges burkát igencsak nehéz áttörnie bármilyen játéknak. Olyannyira, hogy már az első félóra után kedve lett volna beírni a 65 százalékot, hiszen irányíthatatlanok a verdák, folyton nekünk jön mindenki, az autókat úgy kell megtalálni, és ez az Easy Drive nevű dolog is csak púp a játékosok hátán, nem is beszélve a Burnout-szerű táblazúzós, ugratós játékmenetről. Ám ha ráérzünk a versenyek ízére, van néhány percünk kitapasztalni az új megoldásokat, és nem mellesleg ha odafigyelünk az apró, de annál komolyabb hangulati szereppel bíró dolgokra, akkor rájövünk, ezúttal elnézést kell kérnünk az EA-től (lásd keretes írásunkat).
A piszkos tizen… vagyis tíz
Felesleges lenne nagy ívű sztorit keresni egy olyan játékban, amiben a lényeg az, hogy tövig nyomjuk a gázpedált, bömböljön a motor, sivítson a turbó, dörögjön a kipufogó, csikorogjanak a gumik és pislogjanak a rendőrök. Éppen ezért a Criterion sem vergődött azzal, hogy a semmiből felkapaszkodott sofőrnek vagy beépített zsarunak, esetleg a maffia által megzsarolt és győzelemre kárhoztatott alvilági figurának képzelhessük magunkat. Ehelyett inkább beletesz minket a készbe, vagyis azt mondja, hogy itt van előttünk a ranglistán ez a tíz versenyző, és a lényeg, hogy minél hamarabb mögöttünk legyenek, miközben sorra elvesztik az autóikat úgy, hogy azok a továbbiakban a mi flottánkat bővítsék. Ennyi és nem több.
Ennek az egésznek a helyszíne Fairhaven – ami nem mellesleg gyönyörű, de erről majd később –, őrei pedig az éber törvényszolgák, akik ellenérdekeltek a buliban, szóval minden erejükkel azon lesznek, hogy letartóztassanak minket. Kicsit hiányzik, hogy míg a korábbi részben ellenfeleinket általában igyekeztek antipatikus figuráknak feltüntetni, addig ez most egyáltalán nem játszik.
De van egy csavar a történetben: a sima győzelem nem elég, mivel hiába érünk be ellenfelünk előtt, az autó nem lesz automatikusan a miénk, hanem előbb le is kell zúzni. Ezt szó szerint tessék érteni, tehát miután elsőként suhanunk át a célvonalon, és a játék közli velünk, hogy szerfelett ügyesek vagyunk, újra utol kell érni a riválist, és úgy bele kell durrantani a valagába, hogy lehetőség szerint azonnal nekivágódjon egy betonelemnek, hídpillérnek vagy szembejövő teherautónak. Ekkor viszont már miénk a taliga, feltéve, ha nem lihegnek a nyakunkban a rendőrök, akiket le kell rázni.
Arról, miként alakult RG kapcsolata a továbbiakban a Need for Speed: Most Wanteddel a jövő héten érkező 12/11-es GameStarban olvashattok.
