"Ha ezt nem írod meg jól, akkor mindannyian nagyot fogunk szívni!" - mondta mazur, miközben 2010. nyarán az aktuális GameStar Tábor helyszíne felé tartottunk. Az autó klímája ügyesen szorította ki a júliusi napfény olvasztó sugarait, de mégis izzadni kezdett a kezem a kormányon, hiszen nem kisebb címről volt szó, mint a Mafia 2-ről (Mi más is lenne?! - HP). Aztán némiképp oldotta a hangulatot, amikor az előttünk haladó Malachit és Matteo kartársakat előzve mazur az ablakon félig kihajolva, kezében egy gyerekméretű baseballütőt lengetve üvöltözte a másik autó felé a közlekedésük mibenlétéről alkotott véleményét.
Most csak abba szeretnék betekintést nyújtani, hogy milyen árnyoldalai vannak, ha egy évek óta várt játékot hetekkel korábban kapunk a kezünkbe, mint ahogyan bárki más játszhatná, és milyen parákkal szembesül ilyenkor a rutintalan cikkíró, aki hirtelen rájön, hogy ez nem csak öjömbódottá lehet, hanem ha elszúrta, akkor keményen "na itt a kert".
Kívülről nézve valóban hihető, hogy játékújságírással foglalkozni legalább olyan jó dolog, mint klubtitkárnak lenni egy nimfomániás olvasókörben, de ha valami balul sül el, akkor bizony hamar elajándékozhatnak az Elton John farklubnak. Pelyhes tollú kis kezdő firkászként hatalmas megtiszteltetés, ha az ember megkapja a Mafia 2 megjelenés előtti végleges verzióját, ami egyben a fókuszteszt megírásának lehetőségét is jelenti.
Nyolc éve vártam már a csehek csodás termékének folytatását és annak a lehetősége, hogy szegedi kis otthonomban az elsők között játszhatok végig egy olyan játékot, amit milliók csak hetek múlva vehetnek kézbe, nagyon felemelő érzés volt. De mazur kellő alapossággal sulykolta belém ennek a felelősségét is, néhány egyszerű, de érzékletes példával szemléltetve, hogy mi vár rám, ha elcseszem. A leadás szokás szerint durva keretek közé szorított, ezért játszottam éjjel és nappal, otthon és a munkahelyemen, evés, alvás és a gyerekek fürdetése helyett is, mígnem elérkeztem a stáblistához. Legjobb tudásom szerint elkészítettem a cikket, szemezgettem a halom screenshot között, bogarásztam érdekességek után a szövegdobozokhoz és végül megszületett az eredmény, amit elolvashattok a 2010/08-as GameStarban, vagy itt, a GSO-n is.
Habár ekkor még csak bő fél éve írogattam, azt az érzést már ismertem, ami egy cikk leadását követően tölti el az embert. Kicsit olyan, mint a dohányosnak a reggeli első slukk, az alkesznek az első feles, vagy amikor a sikeres vizsga után kifelé menet becsukjuk a vizsgáztató ajtaját magunk mögött, de aki a cipekedésben hisz, az olyasmit képzeljen el, mint amikor költözködésnél az utolsó bútordarabot is felvittük a hátunkon a negyedikre (ebből egyiket sem értem, valami gamer hasonlat nem volt? - HP). Ám ha az ember leadta az anyagot és a lap elment a nyomdába, akkor onnantól nincs visszaút és az írása önálló életre kel, visszajelzéseket gerjeszt, véleményeket formál másokban, kisebb-nagyobb idézetek formájában fórumokon jelenik meg és ha valamit kihagytunk belőle, akkor annak pótlására már nincs lehetőség. Egy nagy horderejű játéknál a közönség kíméletlenül lecsap, ízekre szed minden egyes oldalt, bekezdést, sort és mondatot, hosszan csámcsog az értékelőbokszon, összeveti az adott százalékot a saját elképzeléseivel, majd alkot egy véleményt, ami a cikkírót a mennybe emelheti, de ugyanúgy a pokol somlói és okostelefon nélküli bugyraiba is taszíthatja.
A Mafia 2 tesztje kellő idővel a játék - és bármely más, hazai nyomtatott illetve elektronikus felületen olvasható írás - megjelenése előtt került az újságosokhoz, így az információknak volt idejük szétszaladni a neten. Bármilyen kapcsolódó fórumon is jártam, mindenütt a GS írásával példálóztak úgy, hogy közben senki nem ismerte a végleges verziót. Ekkor kezdtek el különféle démonok kergetni és elfuserált agyi poltergeist módjára húzogatták ki a cikkírás lehetséges buktatóinak fiókjait, tartalmukat a földre szórva és engem rémisztgetve, hogy talán valamit nem vettem észre, talán valami lényeges játékelem fölött elsiklott a figyelmem. Esetleg valamit nem jól fordítottam, vagy nem tártam fel az összes lehetőséget, nem találtam meg az összes autót és nem engedtem elég golyót azokba, akikben egyébként bőven elfért volna. A játékosok az írásomat olvasva nem hitték el azokat a dolgokat, amik benne álltak, nem tudták elfogadni, hogy egy játéktörténelmi jelentőséggel bíró cím folytatása messze alulmarad az első részhez képest. Ilyeneket lehetett olvasni a fórumokon, hogy "a cikkíró azt sem tudja, mit beszél, csak végigrohant a játékon, a fele dolgot észre sem vette", vagy "a fejlesztők megígérték, hogy lehet majd buszozni, de erről egy szó sem esik a cikkben".
Volt, aki egyértelműen elutasította a leírtakat olyan névtelen (és nyilvánvalóan nem létező) emberekre hivatkozva, akik szintén végigjátszották a játékot és egészen mást tapasztaltak. Mindegy, hogy "csak" egy Sniper: Ghost Warrior 2, vagy egy AAA-kategóriás cuccról írunk, rohadt érzés napokig abban a hitben élni, hogy nem voltunk elég alaposak és nem hámoztuk le az összes húst a játék csontvázáról, nem is beszélve arról, hogy itt a Mafia 2-ről volt szó. Egy idő után ez az egész igazán kimerítő kezd lenni és jobb híján méla beletörődéssel szemléli az ember, hogy újabb és újabb szitkokkal illetik, miközben lassan már maga is kezd kételkedni abban, amiben korábban sziklaszilárdan hitt, miszerint játék közben minden ajtón benyitott, minden sarok mögé benézett, minden szereplővel beszélt, minden NPC-t kihallgatott és az eldugott apróságok jelentős részét is megtalálta. Ennek az állapotnak több dolog vethet véget. Vagy átdobunk egy erős kötelet a gerendán (nem!), ivásnak adjuk a fejünket (nem!), összecsomagolunk és hét év Tibetben (nagyon nem!), vagy elérkezik a játék megjelenésének napja.
Amikor a Mafia 2 a boltokban és a virágboltokban egyaránt kapható lett, hirtelen megváltozott a közhangulat. Kiderült, hogy mégsem szerepeltek akkora baromságok abban a cikkben, mégiscsak igaza volt a szerzőnek és tulajdonképpen tényleg nem lehet buszozni, valóban rövid a fősodor, és az is igaz, hogy nincs free ride mód. Idővel mi, szerkesztő és cikkíró figurák is szert teszünk valamilyen jellegű rutinra, mely segít minket abban, hogy szisztematikusabban ismerjük meg az adott játékot, kisebb eséllyel kerülje el a figyelmünket valami, illetve jobban kezeljük azt az esetleges átmeneti időszakot, amíg közellenségnek számítunk a játékra éhes emberek szemében. Megtanulunk tanulni a hibáinkból, okulunk a másokéból (ez kamu) és 95 %-ban átgondoljuk a végső értékelést. De kérges szívünk, kőagyunk és pizzákkal valamint energiaitalokkal természetfelettien acélosra kovácsolt testünk ellenére mi is emberek vagyunk, akiknek vannak jobb és rosszabb cikkeik és saját félelmeik, amik sokszor szoros logikai kapcsolatban vannak egy adott játék fontosságával és rajongói bázisával.
Ettől függetlenül valóban nagyszerű dolog az írás, csodás szórakozás maga a játék, de ótvaros érzés, amikor egyébként hiába vagyunk egy a millióból, ha a másik 999.999 pont a mi fejünket akarja. Remélhetőleg szolgált ez a cikk néhány érdekességgel és ha legközelebb egy olyan ellentmondásos játékról olvastok nálunk, mint amilyen a Need for Speed: Most Wanted is volt, akkor elhiszitek, hogy nem a kiadó pénze miatt kapott annyit, amennyit, hanem valóban sok-sok óra meló (oké, hívhatjuk játéknak is) van belefektetve és a végső értékelés azért lett annyi, amennyi, mert töviről hegyire megismertük a címet és nem egy-két órányi játék alapján, vagy másoktól befolyásolva írtuk tele az oldalakat. És akkor a DVD szerkesztés paráiról még nem is beszéltünk. Igaz, Dudu?! Talán majd egy másik cikkben.
