Sokan szajkózzák megállás nélkül, hogy a játékipar kifogyott az új ötletekből, és futószalagon gyártják az egy kaptafára készült játékokat, de a Superhot remek ellenpélda. Az indie fejlesztőcsapat kickstarteres támogatással megvalósított játéka, ha nem is állította a feje tetejére az FPS-piacot, kétségkívül jól mutatja, hogy nem kell sokmilliós büdzsé ahhoz, hogy egy játék odaszögezzen a képernyők elé.
Szerelem első látásra
Még el sem kezdődött a lövöldözés, már le voltam nyűgözve. Egy Norton Commandert idéző főmenüben lépkedünk a mappák közt, ahol a beállítások mellett különböző rejtett animációkat, ASCII artokat, sőt, más játékokat is találunk. A viszonylag rövid, de magával ragadó történetet is ezen a felületen tálalja a játék néhány egyszerű szöveges üzenet formájában, az ember pedig alig várja, hogy végre elindíthassa a superhot.exe-t, és elkezdje lekaszabolni az ellenfeleket.
A képlet nagyon egyszerű: az idő csak akkor telik, ha mi magunk is mozgunk, így van időnk minden mozdulatot pontosan kitervelni, hogy a felénk repülő golyókat kikerülve számoljunk le a rosszfiúkkal. Nincs semmilyen zavaró tényező; az ellenfelek rikító pirosak, a használható tárgyak feketék, minden más pedig hófehér, így nem veszünk el a részletekben. Ettől függetlenül a játék sosem laposodik el.
A közel háromórás kampány minden pályája más kihívások elé állít minket, és mivel azonnal meghalunk, a tökéletes kivitelezés nélkülözhetetlen. Van, hogy fegyverrel kezdünk egy üres teremben, vagy egy liftben három pisztolyt szegeznek nekünk. Szerencsére fegyver nélkül sem vagyunk teljesen elveszettek, a rosszfiúkat megütve ugyanis elvehetjük tőlük a stukkert, sőt, meg is dobálhatjuk őket. Az egyes fegyverek eltérő módon viselkednek, így mivel a gépfegyver négy golyót is kilő egymás után, figyelnünk kell arra, hogy ilyenkor tovább tart a felgyorsult állapotban töltött időintervallum.
A pályák végén aztán valós időben visszanézhetjük a legfeljebb 5-6 másodperces küldetéseket, és nem egyszer csak azért játszottam újra egy pályát, hogy makulátlan legyen a kisfilmem. A kampány teljesítésével persze koránt sincs vége a dolognak, hiszen egyrészt ott az Endless Mode, amelyben a végtelen hullámokban özönlő rosszfiúkat kell ripityára zúznunk, illetve a Challenge Mode, itt a már korábban teljesített pályákat játszhatjuk újra valamilyen megkötéssel, mondjuk úgy, hogy csak kardot használhatunk.
Eggyé váltam a rendszerrel
Ha az ember több száz órát játszik valamivel, akkor az hatással lesz hétköznapi gondolkodására is. A Superhot esetében ez nálam másfél óra után következett be (bár az igazat megvallva azt hittem, hogy még csak húsz perce játszom). Kiléptem, elolvastam egy bejegyzést, és amint elkezdtem görgetni a böngészőben, az ösztöneim azonnal jelezték, hogy mozgok, tehát most a világ is mozog, veszély van, úgyhogy azonnal álljak meg.
Soha nem éreztem még ehhez hasonlót, és ezzel nem vagyok egyedül: számos játékosnak állt rá rövid idő alatt a gondolkodásmódja ilyen szinten a játékra. Ez az egyedi játékmenet valószínűleg nem fekszik majd mindenkinek, hiszen teljesen más hozzáállást követel meg, mint bármilyen FPS, de ha az ember egyszer ráérez, akkor el sem akarja engedni.
