Pedig ez lett volna a logikus. Az Army of Two: The Devil’s Cartel után Chavalier kollégával ismét arra a bátor feladatra vállalkoztunk, hogy együtt teszteljünk egy erősen co-op-centrikus alkotást. A döntés most a Star Trek: The Game-re esett, lévén nagy rajongói vagyunk a J. J. Abrams-féle 2009-es filmnek, amit hamarosan a Sötétségben - Star Trek nevű folytatás követ. Ezt a kettőt hivatott összekötni a Digital Extremes, a Namco Bandai és a Paramount közös gyermekeként világra jött játék, ami nagyon jó is lehetett volna, ha nem a Beteljesítetlen Ígéretek bolygójáról küldik a Földre.
U.S.S. Nemkellprise
A filmből készült játékadaptációk soha nem arattak osztatlan sikert, de a 2013-as év valahogy különösen szerencsétlen számukra. Először jött az Aliens: Colonial Marines, ami több okból is joggal nevezhető botrányosnak, majd az arcunkba kaptuk a The Walking Dead: Survival Instinctet, az idei év eddigi második legrosszabb játékát (csak a 17-es Metacritic átlaggal bíró Double Dragon II: Wander of the Dragon tudta alulmúlni, de az szerencsére olyan messzire elkerült minket, mint a tavasz). Csillogó szemekkel, reményekkel teli figyeltük a Star Trek: The Game-hez kapcsolódó híreket, képeket videókat, majd miután megjelent a játék, a szemünk csillogását kitakarta összeráncolt szemöldökünk árnyéka, és az imént említett játékok miatt kiélezett mezőgazdasági eszközeinket is úgy kellett kicsavarni a kezünkből.
A Star Trek játék pedig lehetett volna jó. Nem kiemelkedő, de jó. És ehhez nem is kellett volna sok. Mikor elindítottuk az első küldetést, egy emberként hördültünk fel: “Dehát ez nem is olyan rossz, mint mondják!” (a küföldi értékelések már napokkal azelőtt olvashatóak voltak, hogy nálunk megjelent volna a játék). Ha állt volna mögöttünk valaki, vagy a játék bármely pontján odajön, és pár percig nézi, ahogy játsszunk, valószínűleg az ő szájából is hasonló szavak hangzottak volna el. Tíz perc játék után viszont megértettük, mire volt ez a nagy felháborodás.
Gyíkembereket látok mindenfelé
Az igazat megvallva az alap koncepció is vérzik. A Star Trek világa nem az akcióról szólt, nem arról, hogy mindenki mennyire menő, arról pedig főleg nem, hogy nem kell keresni a diplomatikus megoldást, csak le kell lőni mindenkit, aki nem engedelmeskedik. A Star Trek: The Game ellenségeivel, a gornokkal valóban nehéz lehet kommunikálni, lévén vérszomjas gyíkfajzatok, akik nem kérdeznek, csak támadnak. Mit van mit tenni, vissza kell lőni rájuk, a Zachary Quinto által megszemélyesített Spock karakterére viszont aligha illik a macsós-rosszfiús fegyverhuszár szerepe.
Az átvezető animációkban megjelenik a Kirk és Spock közötti igen erős kontraszt - ezt a God of War történetét is jegyző Marianne Krawczyk kiválóan átérezte és átvitte a játékba, az eredeti szinkronhangok szintén sokat adnak a hangulathoz, de a környezet egyáltalán nem Star Trekbe illő - többször úgy éreztem, hogy egy Mass Effect prototípussal játszom. A fejlesztők többek között - súlyos hibát vétve - a karakterek megalkotásánál is megszegték ígéretüket: ahelyett, hogy Kirk erőssége a lövöldözés, Spocké pedig a lopakodás volna, nincs meg ez a különbség kettejük között, mindkettőjük ugyanazt tudja, ugyanúgy fejleszthető, ugyanazokat a fegyvereket használja, és a trikorderük funkcionalitása sem különbözik.
Vulkánihoz nem méltó
A Star Trek: The Game tehát így válik az év, sőt, az évtized egyik leglogikátlanabbul összerakott játékává. Akciójátéknak közepes, a filmhez hű adaptációnak kimondottan gyenge. Nyugodtan megnézhetitek a Sötétségben - Star Treket anélkül is, hogy tudnátok, merre járt a két ifjú annak cselekményei előtt. Egy átfogóbb tesztért lapozzátok fel a heteken belül megjelenő 2013/05-ös GameStart, melyben Chavalier is elmondja, hogy ő mit érzett, miközben Kirk szerepében járt.
Ti játszottatok vele? Hogy tetszett?
