Biztosan mindenki átélte már azt, ahogy egy régmúltra, akár gyerekkorig visszanyúló emlék, ami egy szívünknek kedves filmhez, zenéhez, játékhoz kötődik, hirtelen szilánkokra törik, amikor mai önmagunk szembesül vele. Ha valaki még nem esett át ezen, akkor neki csak annyit tanácsolnánk, hogy inkább dédelgesse magában a szép emlékeket, és ne siessen újraélni őket – én is tartom magam ehhez az elvhez, úgyhogy amikor a Devolver Digital tavaly ingyenessé tette régi nagy kedvencemet, az eredeti, 1997-es Shadow Warriort (Steamen még most is ingyenesen játszható), alapos megfontolás után távol tartottam magam tőle. Csak az emlékeimre hagyatkozhatok: politikailag teljesen inkorrekt játék, rengeteg vérontással, szexista és alpári poénokkal… remek. A 3D Realms készítette, és technológiailag már jóval fejlettebb volt a Duke Nukem 3D-nél. De most a közelmúltban megjelent remake-ről (vagy inkább rebootról) van szó, úgyhogy lássuk, ez is túl tudta-e szárnyalni a Duke Nukem 3D-t hasonlóképp újragondoló Duke Nukem Forevert. (Hahaha! Ha! Ha.)
I’m the shadow warrior!!!444
A PC-re tavalyelőtt, PS4-re és Xbox One-ra pedig nemrégiben megjelent Shadow Warrior, bár teljesen mai grafikával bír (technikai téren semmiféle szégyenkeznivalója sincs, sőt), mégis azonnal ismerős. A főhős cinikus megjegyzései, a közelharci lehetőségek és persze a B-kategóriás kungfu-filmeket idéző/parodizáló helyzetek ugyan egy fokkal szoftosabbak, mint az eredetik voltak (különben a Polygon és a hozzá hasonló nagyon polkorrekt oldalak kritikusai ijedtükben és felháborodásukban félrenyelték volna az organikus kávét), de még így is működik a főhős, Lo Wang… jobb szó híján szexepilje.
A játék hamar bevon minket a katana használatába, melynek irányítása annyira kézre áll, hogy bár jelentős tűzerőre teszünk szert, később is vissza-visszatérünk hozzá. Közelharcban verhetetlen, és mivel az irányokkal, illetve a mozgásgombok és a suhintások kombinálásával számtalan variációra képes, jó szolgálatot fog tenni. Ellenfeleinket szabályosan felszeletelhetjük, egy jól irányzott mozdulattal lefejezhetjük, illetve ha már egészen profin bánunk az irányítással, akkor betalálhatunk a páncélelemek közti résekbe is, így okozva azonnal durva sebzést a klasszikus lövöldözéshez képest – csak persze mindehhez közel kell menni, a kard már csak ilyen.
Karmából tudsz visszaadni?
Úgy látszik, ez valami új trend, hogy egy akciójátékban többféle fizetőeszköz található, mint a Váci utcában, de itt legalább egyiket sem a mikrotranzakciós megkopasztás miatt tették be (ellentétben azzal a bizonyos játékkal, amit most nem nevezünk nevén, de azért eláruljuk, hogy a neve „A”-val kezdődik és „ssassin’s Creed: Unity” a vége). Szóval, van itt hagyományos pénz, karma és csi-kristály. A pénz szétszórva hever, és a fegyverek fejlesztéséhez kell, ha olyasmire vágynánk, mint a lézerirányzék kedvenc pisztolyunkhoz, netán egy új tüzelési mód.
A karmát a minél látványosabb harci megmozdulásokért kapjuk, a különleges képességek kombinálásáért, fejlövésekért, testrészek lenyisszantásáért és így tovább – ezekből új képességeket vehetünk-fejleszthetünk. Mert ugye ilyenek is vannak, nem ám csak megyünk és ölünk: gyógyulni tudunk, netán Diablo II-ből szalajtott whirlwind-barbárként forogni a karddal és sebezni a körülöttünk állókat… a lehetőségek korlátlanok. A csi-kristályokon pedig „varázslatokat” (vagy nevezze ki hogy akarja) vásárolhatunk, lökéshullám-alapú vagy több ellenfelet is lebénító támadásokat – őrület, miket ki nem találnak a Távol-Keleten.
Na de működik?
Az a klassz, hogy igen, működik. Elsőre kicsit túlkomplikáltnak tűnik a játék (főleg az eredeti üdítő agyatlanságához képest), de legalább lehet vele kísérletezgetni. Nem egy megúszós projekt, látszik, hogy a készítői nagyot akartak villantani vele, és ugyan itt-ott, hunyorítva, ellenfénynél látszanak a sorjás részek, a AAA-címekhez képest alacsonyabb produkciós költségvetés szükséges velejárói (jó, ezt az idei év vége botrányos állapotban kiadott AAA játékainak fényében már vissza is vontam), a játék mégis magával ragad, és hosszú órákra leköt. Tipikusan olyan cím, amiben kritikusként tudnám sorolni a hibákat, de csak csupa olyasmit, ami játékosként nem érdekel. Én remekül szórakoztam vele, ajánlom.
