Mit adtak nekünk a lómaiak? Például lemek tölténeteket, amikből néhányan kiváló filmeket és játékokat gyáltottak. Másoknak meg nem sikelült átuglani a lécet, és lelökték a padlóla. Dulván.
A gépem olyan baró ma!
Ez a Crytek csak nem tud kibújni a skatulyából. Azt mondják rájuk, ők az a csapat, akik szemkápráztató, állpotyogtató grafikájú, jövőbe mutató technológiájú játékokat képesek összehozni, amik viszont inkább techdemóként villantanak nagyot, de a játékélmény terén nem igazán adnak sokat. PC-s játékosok ezrei sóhajtoznak egy olyan konfigért, ami legalább közepes szinten elbírja az aktuális Crysis-t, aztán a több százezres vasakon kipróbálva könnyen megunják a gyenge sztorikkal, kevéske újrajátszási faktorral bíró címeket. Úgy tűnik, nem csak az idegeneket (és egymást) irtó, nanoruhás jövőkatonák terén küszködik ezzel a problémával a fejlesztőcég, Róma dicsősége is ugyanezért hull porba.
A Ryse: Son of Rome közel egy éve újgenerációs konzolon jelent meg exkluzív címként, és bizony eléggé átlagos (meg néha az alatti) kritikákat kapott. A játékosok sem fosztották ki a készletet, nem lett belőle őrület. Ezért is furcsálltam, hogy ilyen hosszú idő elteltével, ilyen múlttal mégis megérkezett a PC-s változat. „Talán jobb lett, talán reszeltek rajta” – reménykedtem, de sajnos hiába.
Légió mindhalálig
De nézzük először, mit is lát az a játékos, aki nem próbálta a next-gen verziót, és újoncként próbálja ki a Crytek időutazását. A felütés izgalmas, egyből egy csata közepébe kerülünk, amikor barbárok hatolnak be Rómába, mi pedig már a légió magas rangú tisztjeként védjük az Örök Várost.
A tutorialként működő felvezetésben kemény tömegjelenetbe csöppenünk, ezerrel áradnak a bőrökbe öltözött rosszfiúk, és bármennyire dicsőséges is a légió, bizony hullanak a csillogó sisakok (fejekkel együtt) a porba, tucatszám. Hősünkkel Nero palotája felé csapatva megtanulhatjuk az irányítás (nem épp atomfizikus szintű) alapjait, miközben a kissé egyformára faragott ellenfeleket vagdaljuk rövid karddal, vagy lökdössük pajzzsal. Kicsivel később kipróbálhatjuk az ókor ágyúinak beillő óriási, rögzített számszeríjakat is, aztán máris a rettegő, kövér, öreg császár mellett találjuk magunkat a palotában. A nem túl bizalomgerjesztő Nerot egy búvóhelyre kísérjük, és itt derül ki, hogy a játék sztorijának végén járunk – a császár kérdésére elkezdődik a visszaemlékezés: kik vagyunk, és hogy jutottunk el idáig.
Angol vécé helyett Boudica
A poén lelövése nélkül elég annyi, hogy egy sokszor ellőtt klisékben erősen bővelkedő bosszútörténetet kapunk, melynek elején a fiatal légiós befolyásos családját kiirtják a barbárok, de persze idővel kiderül, hogy fondorlatos cselszövés áll a háttérben. Hősünk közben beáll a római hadsereg egyik elit légiójába, és meglátogatja az akkori birodalom egyik legtávolabbi provinciáját, Britanniát is. Az itteni barbárokat irtva még a híres Boudicával is összeakad, aki a történetírás szerint rendesen felrúgta Róma rájuk kényszerített békéjét.
A történet nagyjából egy vonalon halad, és egy idő után viszonylag könnyen előre láthatjuk, merre is tartunk. Ugyan a Crytek storylinerei nem ragaszkodtak teljesen a történelem tényeihez, és még egy csipetnyi misztikumot is szórtak a mixbe, ne készüljünk hátrahőkölős, egéreldobós fordulatokra. A történet csupán eszköz ahhoz, hogy egyetlen vonalon haladva végigcsapkodjuk magunkat a játék elejétől a végéig.
Cső, akarom mondani, Ave, Caesar!
A sztori felől itt lehet legjobban átkötni a beszámolót a játékmechanika felé. Mert bizony azt kell látnunk, hogy a billentyűzetet és az egeret nyomkodva a történet egyirányúsága mellett a játékmechanika is kötött és egysíkú. Nyoma sincs szabadságnak, saját utak felfedezésének, egy adott probléma többféleképp elképzelhető megoldásának. Ugyan a grafika csodálatos részletessége elsőre elfedi, de valójában egy gondosan egyirányúsított csőben haladunk, gyakorlatilag lehetőségünk sincs másfelé menni, máshogy gondolkodni, mint ahogy ezt eltervezték számunkra.
De persze még egy ilyen csőben is jól érezheti magát a játékos, ha az ellenfelek kellően változatosak, a támadások és védekezések trükkjei folyamatosan fejlődnek. Itt sajnos nem ez a helyzet, a játék huszadik percére nagyjából az összes tudást megszerezzük. Adott a kardunk (bal gomb) és a pajzsunk (jobb gomb), mindkettővel végezhetünk rövid, vagy kissé hosszabban indított mozdulatokat. Ezen kívül az ellenfelek feje fölött megjelenő jelzésre reflektálva elindíthatunk egy kivégzés-kombót, ahol ugyan egyre változatosabb „finiseket” kapunk a játék során, ám ügyesség terén itt is csak annyi változik, hogy egy közelebbi nézetben, látványosabban hal meg a gonosz, miközben nekünk az illető kék vagy sárga árnyéka alapján bal és jobb gombos kattintásokból kell a megfelelőt végrehajtani.
Időnként egyéb ügyességi feladataink is akadnak: a nyilazó, vagy dárdát hajigáló ellenfelek lövedékei ellen a megfelelő pillanatban felemelt pajzzsal védekezhetünk, vagy elüthetjük a becsapódó ajándékot kardunkkal is. Lándzsát (pontosabban pilumot) mi magunk is találhatunk itt-ott, ilyenkor távolabbi rosszfiúkat is megsorozhatunk egy viszonylag egyszerűre szabott célzó rendszer segítségével.
Róma fénye beragyogja a monitort
Gyorsan nézzük azért át a játék pozitívumait is, mert bármennyire is fikkantottam eddig, van bőven jóság a Ryse-ban. Nem csoda, hogy a grafika terén kell keresgélni a plusszokat, hiszen valóban állak leejtésére alkalmas a kinézet. A Crytek persze jó szokása szerint már a minimális rendszerkövetelményt is elég magasra srófolta, a maxra húzás kizárólag sikeres maffiózók és politikus-csemeték csúcs PC-in lehetséges. Viszont már közepes beállítások mellett is csodaszép minden, maxon pedig nem győzzük visszatuszkolni a nyelvünket a szánkba. Az épületektől az emberekig minden aprólékosan kidolgozott, a páncélokon és fegyvereken úgy csillog a napfény, hogy kiüti a szemünket, a brit partoknál süllyedő flottát pedig a játéktörténelem egyik legjobban kidolgozott víztükre nyeli el.
Nero tolerancia
Összességében a csodás grafika és a gyenge, túlzottan kötött és unalmas játékmechanika egy erős közepes eredményt ad. Leginkább a megunhatóság és az érdektelenség mocsarába süllyedhet el sokaknál (mint ahogy nálam is tette). Pedig látszik, hogy próbálkoztak, vannak gyűjthető dolgok, feloldható bónuszok, de ettől még az ötödik órában is ugyanazt fogjuk csinálni, mint a huszadik percben. Két egérgombbal és a kivégzést indító billentyűvel kattogunk, miközben csodaszép tájak és kiválóan megrajzolt animációk pörögnek előttünk. Az extra játékelemeket (például az időlassítást lehetővé tevő fókuszt) az újdonság varázsának elillanása után szinte nem is kell használni, csak csapkodunk előre a kissé szabadon kezelt történelem apró szeletében, egészen Neroig és a palota eldugott szobájáig.
Közben ráadásul a PC-s változat jó pár bugot is elénk villant, egy halálozás miatt újrakezdett jelenetben például eltűntek az ellenfelek, nem volt kit leirtani, erre a szkriptelt sztori képtelen volt tovább pörögni, vagy húsz perccel kellett korábbra visszamennem a kuszaság feloldásához. Lényeg a lényeg: örültem a találkozásnak, szép volt, amíg tartott, sisakot emelek az élmény szépsége előtt, de a kalandokat már szinte el is felejtettem. Róma is szép volt, aztán porba hullt, béke oszlopaira.
