Miután a játékipar egyik jól tejelő ágává vált a régészeti leletek leporolása, kisuvickolása és újraeladása, kicsit nehéz helyzetben vagyok teszteléskor. Mennyire kell (újra) elmagyarázni, hogy miről is beszélünk? Hiszen a Resident Evil Zero nem egy mai cím, és bár a GameCube nem jutott el minden háztartásba, azért a játékosok nagy része tisztában van azzal, hogy mit jelentett anno ez az alkotás. Az is nyilván sokat elárul, hogy nem lett eszement siker, nem is tartják olyan nagy becsben, mint a "klasszikus" trilógiát, és 2002-ben az akkori remake-láz (igen, akkor még nem lehetett szó ilyen olcsó remastered megoldásokról, le kellett tenni valamit az asztalra) végét is jelentette ez az epizód. Nehéz objektíven megítélni, hogy ennek az volt-e az oka, hogy sem a sztori, sem a hangulat nem hozta a régi Resident Evil epizódok szintjét, vagy esetleg az állhatott a háttérben, hogy a klasszikus játékmenetet megpróbálták pár igen érdekes, de leginkább ügyetlen újítással feldobni. Tény, hogy a Zero nem lett örök darab, így a mostani felújítása sem lesz az, de mivel (szemben a Resident Evil első részével) eddig kevesen találkozhattak vele, most érdemes lehet nekivágni a kalandnak, már csak azért is, mert az első három részt visszasíró rajongótábor érezhet valami nosztalgiaszerűséget szívtájékon.
És így kezdődött minden…
Ugyebár a Resident Evilben sokat hallunk a S.T.A.R.S. Bravo Teamről, akik után kutatnunk kell; a Zero felidézi azt a sztorit, amire az eredeti részben csak utalgatnak. Nem csoda, hogy Rebecca Chambers kerül a középpontba, aki akaratlanul is belecsúszik Raccon City tragédiájába, Wesker ámokfutásába, az egész Umbrella mocskos belügyeibe, miközben ugyanolyan aranyosan bugyuta, mint ahogy azt már korábban (illetve hát kronológiai szempontból később) megszokhattuk tőle. Kalandjait viszont real-time osztja meg egy szökött katonával, az egyébként éppen rabszállítóból szabadult Billy Coennel, akivel érdekes párost alkotnak. Na persze nem dramaturgiai szempontból, mert lássuk be, a Resident Evil sosem arról volt híres, hogy jól felépített párbeszédek, érdekesen árnyalt karakterek vagy éppen lenyűgözően megformált színészi játékok mentén építkezett. A történet most is gagyi, a párbeszédek minősége és előadása is megmosolyogtató, de nem is ezért szeretjük ezt a műfajt (kivéve mondjuk a korai Silent Hill darabokat, amiket pont ezért is szeretünk, de ez most részletkérdés).
A lényeg a már 2002-ben megújított játékmenet, vagyis a lehetőség, hogy a játék nagy részében szabadon váltogassuk a karaktereket. Ez ugyebár a korábbi részekben nem volt lehetséges; vagy a történet egy adott pontján lehetett új karaktert irányítani, vagy kétszer játszottuk végig a játékot (kicsit eltérően), másodszor más szereplővel. Itt ráadásul az egyéni képességeknek és tárgyaknak is jelentősége van, teljes mértékben coopban kell gondolkodni - egyedül. Ez érdekessé teszi az amúgy egyébként klasszikus Resident Evil élményt, ahogy az is, hogy eltűntek a ládák, és most már szabadon felvehetjük, lepakolhatjuk a tárgyakat. Engem ez a halálba kergetett már régen is, most is nagyon zavaró, hogy nem egy helyen vannak a cuccok, hanem a térképen kell figyelnem, hogy mit hol találok (szerencsére jelzi a lerakott tárgyakat), ráadásul egy nagyobb helyszínváltás (pl. vonat után a kúria) esetén a korábban lerakott tinták, fegyverek, növények, lőszerek mennek a levesbe. Na de nem akarok szalonautista lenni, átölelem a változást, befogadom az újdonságot… de mit is várjak éppen most?
Vegyél új kosztümöt, legyél te is Wesker!
Oké, legyünk nyersek és lényegre törőek: nincs érdemi újdonság. Aki most találkozik először ezzel a címmel, az persze kap egy közepesen erős kampányt, egy kicsit megbolondított, de mégis a dicső múltat idéző Resident Evilt, de aki ismételni akar, az bizony sok újat ne reméljen. Ez mondjuk a Resident Evil HD után egyáltalán nem meglepő, de itt legalább vannak előrendelői bónuszként vagy DLC-ként megvehető extra ruhák (és bár lenne olyan írásjel, amivel jelezné a fel-feltörő röhögést és fejcsóválást írói részről), sőt, még egy úgynevezett Wesker-mód is, amely az első végigjátszás után nyílik meg. Na persze nem törte össze magát senki, csak arról van szó, hogy Albert Wesker Uroboros vírussal tápolva lép a színre, és viheti végig a sztorit.
Két extra képessége van, ami ideig-óráig élvezetessé teszi a zombi- és egyéb gigantikusmutánslény-hentelést: a Death Stare a szeméből kilövellő halálos sugár, a Shadow Dash pedig amolyan hihetetlen gyorsaság. Már-már szuperhősnek érezhetnénk magunkat, ha közben nem szembesülnénk a kicsit kényelmetlen irányítással (főleg a mai játékosoknak lehet ez majd zavaró), továbbá a fix, külső kameranézet és a néha reccenő képváltások okozta korlátokkal, amelyek emlékeztetik a tisztelt játékost arra, hogy ez nem az az új generációs, puritán belezésre szakosodott Resident Evil, itt nem az akción van a hangsúly, és az akció maga is inkább olyan kis aranyos.
Fullban nyomjuk a HD-t
Tény, hogy a feljavított térhangzás, a szabadon variálható eredeti 4:3-as és 16:9-es képarány (utóbbinál a pálya egy-két része persze eltűnik) és a HD felbontás nevezhető technikai fejlődésnek, de nagyon látszik, hogy ennél többet véletlenül sem akartak belepakolni a Capcom dolgozói. Nincs felgyorsult töltési idő, és bármennyire is retró, hogy minden ajtó 5-8 másodpercig nyílik, erre ma már nem lenne szükség. Az átvezető animációkhoz szinte hozzá sem nyúltak, a karakterek mozgása és irányítása nem túl korszerű, és hiába nagy a felbontás, mind a karakterek, mind a környezet kidolgozottsága bőven hagy kívánnivalót maga után. Ez az egész Resident Evil Origins Collectionre elmondható; a 14 évvel korábbi remake mára egy könnyed ráncfelvarrássá laposodott, nincs benne semmi, ami egy régi motoros rajongót igazán lázba hozna. Maximum annyi, hogy nem kell összedugdosni a régi konzolokat, ha kicsit nosztalgiázni szeretnénk, de olyan jó lenne már valami komolyabb érvet is leírnom a vásárlás mellett. Viszont ha új vagy ezen a terepen, és tudni szeretnéd, hogy milyen is volt a túlélő-horror bája régen, jó helyen jársz, kerülj beljebb, én már úgyis éppen menni készültem
