A játékok és az ámokfutó vérengzések összefüggését vizsgáló tanulmányból, kutatásból és végkövetkeztetésből legalább annyi van, mint a Facebook-on csücsörítve pózoló tinilányokból. De a gyilkosságokat, illetve bizonyos devianciákat a játékokra fogó konklúzióval rendelkező tanulmányok esetében sokszor olyan érzésünk van, hogy eleve a boszorkányüldözés volt a kutatók célja. Ez persze itthon is tetten érhető, elég, ha csak arra a rettenetes TV2-s Mokka adásra gondolunk, melyben szerencsétlen Tatár Csilla házhoz ment a pofonért (mást szoktak mondani, de ez tűri a képernyőt) aDaM-mal szemben.
Pénteken például az egyik kereskedelmi rádió reggeli adását hallgattam, ahol az online gémerekről volt szó, és egyértelmű megállapításként, nem pedig hipotézisként hangzott el, hogy akik előszeretettel játszanak, illetve chatelnek, azok mind komplexusokkal rendelkező, egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani képtelen egyének. Természetesen ezt olyasvalaki mondta (akit egyébként műsorvezetőként kedvelek), aki előtte néhány perccel bevallotta, hogy körülbelül annyit játszott játékokkal, mint amennyit én naponta eltöltök Karafiáth Orsolya verseinek olvasgatásával és elemzésével. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ha tragikus események történnek, akkor viszonylag egyszerű megoldás előrántani a kalapból a játékokat és azt mondani, hogy "a sátán ezen a csillogó korongon lakozik", bár mióta léteznek digitális boltok, azóta a sátán is előszeretettel választja inkább a letöltődést.
A lényeg tehát, hogy az egyébként valóban roppant tragikus és szomorú mészárlások után a megrendült emberek érthető módon próbálnak válaszokat találni, felkutatni az okokat és ilyenkor bizony elég a gyilkos szobájában rálelni egy Xboxra, vagy egy PC-re és meg is van a felelős. Éppen ezért lehet most különösen érdekes mai cikkünk tárgya, mégpedig az a kutatás, mely a 10 - legtöbb videojátékot vásárló - országban hasonlította össze a játékok és a fegyveres gyilkosságok közti összefüggéseket. Nem lőjük le a poént ha eláruljuk, hogy a meglehetősen objektív ismérvek mentén felállított grafikonokból kialakított trendvonalak nemhogy igazolták volna az összefüggést, hanem azt mutatják, hogy minél több az eladott játékok száma, annál kevesebb a gyilkosság. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy maga a megvásárolt játékok mennyisége erősen összefügg az adott ország társadalmának jólétével, ilyenformán tehát nem annyira meglepő, hogy ahol van pénz játékra, ott lényegesen kevesebb az erőszakos gyilkosság. Az alábbi grafikonon azt láthatjuk, hogy milyen arányban állnak egymással az egy főre jutó fegyveres gyilkosságok és a videojáték vásárlás a 10 legjátékosabb országban. Ahogy lenni szokott a lőfegyveres statisztikáknál, az USA most is kiemelkedik.
Hiba természetesen ebben a statisztikában is van, hiszen azt feltételezi, hogy Kínától a németeken át az amerikaiakig, mindenki megközelítőleg ugyanolyan arányban játssza a különböző stílusú címeket. Azonban a helyzet az, hogy a japánokon kívül valóban egészen egységes a világban létező homo ludensek ízlése, tehát biztonsággal feltételezhető, hogy FPS-eket nagyvonalakban és arányaiban ugyanannyian játszanak az öreg kontinensen, mint például Koreában, vagy a tengerentúlon. Amennyiben a videojátékok valóban több emberből hozzák ki az állatot, akkor a trendnek úgy kellene kinéznie, hogy egy erőteljesen emelkedő vonalat kapunk, vagyis ezt kellene látnunk:
Csakhogy a gyakorlati adatok nem ezt támasztják alá, hanem pontosan az ellentétét, bár ismét érdemes kiemelni, hogy egy tíz pontból álló sokaság még nem adhat tökéletes eredményt, de elég jól mutatja, hogy mi lehet az igazság és nem hagyható figyelmen kívül, hogy ahol több játékot vásárolnak, ott kevesebb az ezzel összeköthető erőszak.
Amit tehát ma megtanulhattunk, az az, hogy a vásárolt videojátékok száma nem függ össze a fegyveres gyilkosságokkal, illetve ahol több játékot vásárolnak, ott nyugodtabbak az emberek. Lehet boszorkányüldözést folytatni a videojátékok ellen, és lehet azt mondani, hogy bizonyos emberek attól válnak tömeggyilkosokká, hogy előtte a CoD, vagy a BF rabjai voltak, de ez nem feltétlen igaz. Nem lehet elégszer elmondani, hogy a beteg elme számára a játék maximum egy kiváltó inger lehet, de sohasem maga az ok, és az ilyen egyének nagy valószínűséggel akkor is bekattantak volna, ha soha életükben egyetlen percet sem játszanak. De mégis, továbbra is az a legdühítőbb, hogy sokszor olyan emberek átkozzák a játékokat, akik maguk még csak nem is ismerik és nem is akarják megismerni azokat. Egészséges lelkületű és idegrendszerű játékosok néha esetleg összetörnek egy billentyűzetet, de soha nem fogják azt hinni, hogy a valóságban is ölni kell. Tudatlanságból vádolni a játékokat nem más, mint primitívség, már csak azért is, mert ezzel magukat a játékosokat is megbélyegzik, márpedig biztos vagyok benne, hogy akik jelen sorokat olvassák, egytől-egyig normális emberek, akik reggel elmennek iskolába, vagy munkába, este hazajönnek, közte pedig értékes tagjai a társadalomnak. Legnagyobb bűnünk talán az, hogy egymást zrikáljuk a platformjaink miatt, vagy esetleg előszeretettel leselkedtünk annak idején a női öltöző kulcslyukán, de ez valahol érthető.
