Need for Speed: The Run teszt

Volt egyszer egy büszke autós sorozat, a Need for Speed, amely később az utcai versenyeket dicsőítette, miközben mindnyájan örültünk, emellett ízléses vagy akár kevésbé ízléses módosításokkal változtathattuk meg az alap autóinkat. Mára úgy tűnik, a márka mögül kezd kihalni az identitás. A harmadik generációs Hot Pursuit egy jó belépője volt annak a stúdiónak, amely korábban már a Burnout sorozat esetén is bizonyított, de egy évvel a Hot Pursuit megjelenése előtt, 2009-ben a Slightly Mad Studios új megközelítést igyekezett elültetni a játékban, amely a későbbiek sorsára is komoly hatást gyakorolt. A Shift kisebb nagyobb sikerrel vette az akadályokat és a játéktermi stílusú megközelítés kezdett eltünedezni a sorozatból.

A második részének később sikerült szinte mindent a dugába dönteni, és ennek fényében ültünk a Need for Speed: The Run elé, amely akár egy jó próbálkozás is lehetett volna egy Fast & Furious filmes történet és autóverseny vegyítésére, ha nem Olcsó János lett volna a történetfelelős forgatókönyvíró. A két terület fúziójára ráadásul már több NFS esetében láthattunk példát, így érthetetlen, hogy az alkotóknak hogy nem sikerült kitörni az eddig felépített keretek közül. A mostani keréknyikorgás azért derűs pontot jelent az ellapuló sorozat életében, de többre számítottunk.

In medias res

De hogyan is csöppenünk a volán mögé? Viszonylag gyorsan. Történetünk átlagos külsejű hőse, Jack súlyos adósságba veri magát, ezért bizonyos körök megharagudnak rá, és különféle gondosan kiagyalt kínzással készülnek kedveskedni számára, amennyiben nem rendezi a tartozását. A frappáns megoldás egy nem éppen átlagos keresztnevű lánykától, Samtől érkezik (akár Bob is lehetett volna), amelynek értelmében csupán be kell nevezni egy versenyre, amely nyugatról, San Franciscóból indul az Egyesült Államok keleti partja felé, egészen pontosan New Yorkba. 

Amennyiben a hősünknek sikerül megnyernie a hosszas futamot, akkor nemcsak jó pár mérföldet és az adósságát tudhatja a háta mögött, hanem a sötét üzletek adminisztratív részének  harmonikusságáért felelős nem éppen menedzseralkat embereket is. Emellett olyan summa üti a markát, amelytől MC Hammer is ismét érinthetetlenné válna.

Az ötlet annyira vállalható és logikus nehézségekkel tarkított, plusz hihetetlenül izgalmas, hogy az már-már „életszerű”. Mindenki nyilván habozás nélkül vállalná, hogy 250 autóval versenyezve a nem éppen aprócska kontinens egyik végéből a másikba autózzon. Ebből már mindenesetre látszik, hogy a „versenypályák” kialakítása mellett nem sok idő maradt egy rendes történet összeütésére. 

Szív, sűrít, csúszik, kipufog

Miután végre valóban versenyezhetünk, az első pályák szinte sec perc alatt tovatűnnek. A verseny mechanikájának köszönhetően érezhető a különbség a lóerőben bővelkedő masinák, az egzotikus gyártmányok és a technikás járművek között, viszont ennyiért még nem dobja el mindenki a hasznos perceit. Igaz, a Need for Speed nem versenyszimulátor, de ha már licencelt járműveket használnak, azok játékbeli tulajdonságai jó lenne, ha közelebb állnának a valósághoz is. Az egyszerű fizikának persze megvannak az előnyei is: az irányítás könnyű és némi nosztalgikus hatást is kelt, miközben ismét előkapjuk a Need for Speed: Hot Pursuit boosttaktikáját. A szűk kanyarok bevételénél használatos kézifék pedig ismét jó barátunkká lesz, de ez amolyan kihagyhatatlan elem, szóval lépjünk is tovább.

A Need for Speed: The Run egyik kifejezetten erős pontja az autónkat körülvevő festői tájban keresendő. Akinek még nem volt szerencséje megismerkedni Amerika környezetével, az előtt teljes mértékben megelevenedhet a tengerentúl, miközben eszeveszett sebességgel száguldozik annak egyik partjától a másikig. Habár valós utakat csak nyomokban tartalmaz a játék, a valóság érzete, vagyis inkább a látszat és a környék hangulata biztosan megtalál majd minket, ahogy a bekötő- és főutakon futó versenypályán próbáljuk lenyomni erős vádlijú ellenfeleinket. A nem túl kusza szálakhoz visszatérve, a történet alakulását titokban tartva elmondható, hogy az tíz állomásból épül fel,  melyek között számos lehetőségünk kínálkozik vezetői tudásunk megmutatására.

Néhány ezek közül szimpla verseny, ahol egy bizonyos pozíciót kell elérni, más esetben meg kell előzni pár sofőrt, de úgy, hogy ne fussunk ki az erre szentelt időből. A Make Up Time futamoknál nem lesz más dolgunk, mint hogy azelőtt érjünk be a „célba”, mielőtt az időnk lejár. A versenymódok mellett az ellenfeleinkről is érdemes tudni ezt-azt: az MI-vezetők kissé csordaszellemben közlekednek, és útjaink során hullámokban találkozhatunk majd velük, amelyből az első két adag beérése nem lesz túlzottan bonyolult feladat, de a Szállító módjára közlekedő élszekció legyűréséhez már érdemes lesz elrágcsálni egy-két Sport szeletet, valamint bepöccinteni a  szélvédőn elkenődő bogarakból táplálkozó nitrót is.

Erre a PETA-n túl persze a rendőrök is felkapják a fejüket, rálépnek a gázpedálra, és félreértést nem tűrő módon vesznek üldözőbe minket, vagyis csak Jacket – a többiekkel valamiért nem szeretnek foglalkozni. A készítők pedig már a játék legelején felkészítenek minket a fényezést drasztikusan koptató ólomesőre, így meg sem fogunk szeppenni, ha a rendőrök vagy nyugati hentesek újra megsorozzák a kocsinkat. A játékosoknak eközben nem árt a „reset” gondolatával is barátkozni, ugyanis ha ütköznek, túlzottan eltérnek az útvonaltól vagy nem sikerül időben megelőzniük egy ellenfelet, a négykerekű gép „lerobban”. Nehézségi szinttől függően fix számú resettel gazdálkodhatunk, amelyeket ha mind elhasználunk, bukjuk az eseményt. Amíg kocsink újra üzemkésszé nem válik, bőven lesz időnk megcsodálni a Frostbite 2 motor által megjelenített grafikát. 

A Black Box implementációjának hála egy igen szép autóversenyzős játékot kapunk, azonban a hosszas töltési idő nem a legpozitívabb hatást váltja ki az adrenalinnal telepumpált játékosból. Az utóbbiból pedig lesz bőven, ha képesek vagyunk átérezni Jack szorult helyzetét és könnyen akklimatizálódunk a gyorsan változó körülményekhez. Az időjárás-effektek, az ütközések a helyükön vannak, és a furcsa szituációk legalább  olyan jól beleolvadnak a játékba, mint ahogy a játék elejétől a végéig szóló akciófilmes soundtrackje az autók motorjának nagyszerű hangjába. 

A Black Box tehát mindenképpen ért a versenyzés prezentálásához, de a Michael Bay-féle jelenetek megjelenítése nem az ő asztaluk. A Runnak lehetősége lett volna, hogy egyesítsen egy pörgős történetet egy élvezetes versenyzéssel, de ehelyett egészen mást kaptunk. A Story mód mellett persze mással is elüthetjük az időt, és az online rész talán még élvezetesebb is lesz, mint Forest Gumppal keresztül-kasul futkosni Amerikában.