Sosem értettem, hogy amikor minden évben megy a Call of Duty, az Assassin's Creed vagy éppen a Need for Speed fikázása, miszerint "már megint ugyanazt nyomják le a torkunkon", akkor a sportjátékokat miért nem szidjuk? Ritka kincs, ha az éves rutinban hirtelen ott az innováció, és történik valami, amiért újra érdemes kinyitni a pénztárcát. Tavaly úgy éreztem, hogy az NBA 2K15 nem csak egy túlárazott éves DLC, mert sok tekintetben képes volt megújulni - de vajon idén ezt sikerült megugrani? A 2K láthatóan mindent megtett annak érdekében, hogy ezt írhassam (és nem, nem arra gondolok, hogy jött a pénzes boríték, amit a jakuzziban egy ledér csaj adott át sokatmondó mosoly kíséretében, bár az olvasók egy része szereti ezt gondolni; tulajdonképpen én is nagyon szeretném, ha nem tudnám, hogy nem így van). Az NBA 2K16 sokmindenben előre lépett, láthatóan dolgoztak vele az elmúlt egy évben, de igazán nagy forradalmat ne reméljen senki. Na de akkor miért érdemes mégis megvenni?
Járt utat járatlanért
Egyet leszögeznék az elején: ez a játék megéri az árát, főleg akkor, ha tavaly kimaradt az NBA 2K15. Annak egy minden szempontból továbbfejlesztett verzióját kapjuk, és roskadásig pakolták tartalommal. Egyszerűen annyi dolog közül válogathatunk, hogy gyakorlatilag lehetetlen mindent teljes mértékben átélni. A casual móka, az offline és az online többjátékos mód, az edzői szimuláció, az egy játékosra fókuszáló sztorimód, a cserélgetős kártyajáték (tavaly belépett újítás, ami elképesztő mennyiségű időt vehet el, ha rákattan az ember) mind azt szolgálják, hogy a következő egy évben akár napi szinten elő lehessen venni a játékot. A My League Online (akár harmincan lehet egy ligában versengeni egymással, teljesen szabadon alakítható módon), a My Park (saját karakteredet viheted ki a grundra más online játékosok elleni streetball-mérkőzésekre, bármilyen felállásban) és a Play Now Online (1v1 meccs) módokkal pedig olyan közösségi életet lehet élni, hogy a klasszikus kanapémeccsek unottan kullognak a szórakozási rangsor végén. Évek óta csak kapkodom a fejem, hova fejlődött az a klasszikus sportjáték, ami annak idején még attól volt forradalmi, hogy többet tudott nyújtani a passz- és a dobásgomboknál. Nem csoda, hogy ennyi minden mellett nem tudnak mindig nagyot újítani a fejlesztők, de tökéletesíteni azért lehet. Van, amit sikerült, van, amit nem.
Spike Lee mint karrier-tanácsadó
A tavalyi játékban nem volt különösebb gondom a MyCareer móddal, de most láthatóan nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy közelebb hozzák a profi sportolói életérzést a plebshez. Lehetett volna ebből valóban komplex szerepjáték-vonalat építeni, de Spike Lee (a rendező, akinek nevével akarják eladni idén a cuccot) nem törte össze magát. Kaptunk egy közepes sportfilmes sztorit, ami egyrészt suta és sablonos: a harlemi srác kitörése a gimis csapatból, klasszikus egyetem vagy profi liga dilemma, magánélet vs karrier. Másrészt a Livin' Da Dream megnyílásával olyan szórakoztató, hogy minden hibáján túllép az ember, még azon is, hogy a karaktergenerálástól függetlenül egy fiatal, színes bőrű srác, név szerint Freq (freaknek ejtik amúgy, ne kérdezzétek, miért) sztoriját követjük végig, ami viszont a magunk tervezte sportoló kinézetével több mint röhejes. Bárhogy is, ha túl tudunk lépni a rossz filmes beidegződéseken, akkor az egyjátékos élmény elég messzire vezet, és külön kellemes, hogy a pályára lépve sem lesz gondunk.
Az élmény, ami számít
Nagyon fontos leszögezni, hogy a sport élménye zseniális, bármilyen hülyén is hangzik ez egy kanapén püffedő, kontrollert szorongató író tollából. Még soha nem volt ennyire letisztult a mozgás, az összjáték a pályán, az MI érezhetően fejlődött a tavalyi rész óta. Minden játékosnak megvan a maga erőssége, amit az NBA 2K16 remekül ki is használ; a labda nélküli, test-test elleni harcokban és a lefordulásoknál is érezhető, hogy a készítők ezúttal nemcsak a felszínt kapargatták, hanem komolyan odatették magukat a játéklogika mögé. Ez akkor érződik igazán, ha több, különböző játékstílusú csapatot kipróbálunk, amelyekben az egyes játékosok úgy mozognak a pályán, akárcsak az életben tennék, és szükségünk is lesz mindig változó taktikára, ha jó eredményeket akarunk elérni.
Sosem volt okunk panaszkodni a látvány és a hangzás miatt, de idén ezt a lécet is sikerült magasabbra tenni. A bemutatkozások, a hullámzó arénák, a kezelőfelület és a kommentátorok is hibátlanok (a stúdióban Kenny Smith csatlakozott a tavaly megismert Ernie Johnson és Shaq mellé, a meccseken Greg Anthony vette át Steve Kerr helyét), a karaktermodellek pedig egyszerűen lenyűgözőek; egy pillanatig sem kell azon gondolkodnunk, hogy vajon ki van épp a képen, mindenki felismerhető. A kidolgozottság nem csak a magas poligonszámban nyilvánul meg: Stephen Curry például ugyanúgy játszadozik a fogvédőjével, Kobe Bryant trollkodik a pályán, és az örök legenda, Jordan még akkor is felismerhető lenne gyönyörűen lemodellezett mozgásával, ha bohócruhában és Sikoly-maszkban tolná a pályán.
Csak azt nem értem, hogy az irányítást miért kellett idén is átvariálni. A dobás és a passz ugyan a helyén maradt, de a hívásokat, lezárásokat és lefordulásokat teljesen összecserélték, ami kifejezetten zavaró lehet azoknak, akik rongyosra játszották a tavalyi részt. Érthető, hogy a fejlesztők évről évre szeretnék egy kicsit ergonomikusabbá tenni az irányítást, de ezzel többet ártanak, mint segítenek az öreg harcosoknak, a kezdőknek pedig mindenképpen nehéz dolguk lesz. Már csak azért is, mert a sztorimód kihagyott ziccere, hogy nincs - akár átléptethető - tutorial, a kis játékbemutató-videók pedig egyáltalán nem adják meg azt a löketet, amivel rá lehet érezni az NBA 2K16 ízére. Szóval türelem kell hozzá, és sok gyakorlómeccs, de higgyétek el, nagyon megéri.
Ez már az új generáció
A játékot PlayStation 4-en teszteltem. Szerencsére a hivatalos megjelenés után nem akadt komolyabb gondom az online részekkel (a 2K sorozat legnagyobb problémája minden évben, hogy a szerverek nehezen bírják a terhelést), néhány szétkapcsolt játék volt a legnagyobb gondom, de beállításom, kártyám nem tűnt el. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a jelenlegi generációs konzolok és a PC-s verzió tartalmi kínálatától messze elmarad az Xbox 360-as és PS3-as port; többek közt Spike Lee karriermódja is megy a levesbe, egy lényegesen lebutítottabb verziót remélhet az, aki nem hajlandó hardvert újítani. Nem tetszik ez a megoldás, de nyilván érthető üzletpolitika egy évente megjelenő széria esetében, hogy nem akar mindig mindenkit kiszolgálni, és inkább a jövő felé kacsingat. Nem hibás az elképzelés, az NBA 2K16 messze az egyik legjobb sportjáték, amivel valaha játszottunk. Kár, hogy pár idegesítő bug és hiányosság miatt nem kaphatja meg a tökéletes jelzőt, de ha nem is lesz soha százszázalékos, akkor is minden évben képes lenyűgözni a sportrajongó játékosokat.
