Folytatta így a főnök, amikor gyermeki kíváncsiságtól hajtva visszakérdeztem a nekem kiosztott teszt alanyának kilétét illetően. Amint megjött a meglehetősen vigasztaló hangnemben megkomponált válasz, már az aljas turpisság szaga csapta meg orromat, főleg, hogy a tervutasítás szellemében kettő oldalt irányoztak elő ennek a viszonylag ismeretlen, és köztudottan alacsony költségvetéssel készült játéknak. S most, hogy kipróbálva, pozitív és negatív élményektől lelkileg meghurcolva próbálom szövegbe önteni felemás véleményem, félek, túlságosan lehúznám szegény Mount & Blade-et, holott sem ő, sem az őt fejlesztő Taleworlds Entertainment nem szolgált arra rá. Letolás helyett inkább mindketten több fejlesztési időt, de legfőképp nagyobb tőkét érdemelnének, hogy legközelebb ne az alfa/béta-fázisban ébredező játék, barátok, családtagok, műkedvelők előrendeléseivel befolyó (minden bizonnyal gigantikus) összegből kelljen a fejlesztést kigazdálkodni. Szerelemgyerek ő. A játékfejlesztés szerelmének a gyermeke.
Töhötöm, én vagyok az apád!
Történetünk a 13. századi Calradia földjén kezdődik, ahova jóformán minden előzmény nélkül pottyanunk, mint egy elanyátlanodott vándor, harcos, kereskedő, haramia, akármi. A játék elején ugyan végigzongorázunk egy történet- és karakterkreátoron, ám ezek gyakorlatilag számottévő módon nem határozzák meg játékbeli képességeinket. Bár ahogy személyes történetünket a felkínált (néha egészen összefüggéstelen) lehetőségek közül összeállítjuk, az nem lesz hatással képességeinkre. Hiábavalónak érzek mondjuk egy tökéletes kereskedői vagy értelmiségi múltat felvázolni, ha az ebből egy-két XP-t profitált efféle képességeinket az első szintlépéskor a többszörösére is tudjuk tápolni.
Saját históriánk pedig csak illúzió, mivel az első pillanattól az utolsóig (van ilyen egyáltalán?) azt fogunk csinálni, amihez éppen kedvünk szottyan. Nincs előre meghatározott cselekmény, ezért a játékmenet szempontjából egy átlagos „sandbox" alkotással van dolgunk. Szóval ott vagy a taktikai térképen, lóháton, nincstelenül, egy szál fa... karddal, és semmi iránymutatást vagy instrukciót nem kapsz, hogy merre is kellene elindulnod. Vesztedre begaloppolsz az első várba, ahol a várúr jó eséllyel olyan feladattal bíz meg, amit fejletlen képességeidből adódóan lehetetlen véghezvinni. Ráadásképp küldetésed sikertelenségének hozadéka, hogy a közted és megbízód közötti viszony egyből meredek zuhanórepülésbe kezd. Jól kezdődik... Kérdem én: ha a harcrendszernek (ami az egyik legkiemelkedőbb tulajdonsága a Mount & Blade-nek) tudtak egy komplett tutorialt szentelni, akkor a játék egyéb összetevőivel ezt miért nem lehetett megtenni? Sok bosszankodás és fejfájás lesz az ára, mire tisztába kerülünk az itteni dolgok menetével, de mindezek ellenére azt kell, hogy mondjam: megéri.
Valami bűzlik Calradia-ban
A Mount & Blade játéktere két alapvető részre osztható. Van egyszer a már említett, Total War-szerű taktikai térkép, amivel Calradia egész területét berepülhetjük madártávlatból, és ahol minden kastély, falu és tanya fel van tüntetve, hovatartozásának megfelelő színnel. Összesen öt, egymással rivalizáló királyság osztozik a kellemesen tágas világon, akik közül mi válaszhajuk meg szövetségeseinket, vagy épp az ellenségeinket. Az itteni mozgásunk viszont nem körökre osztott, hanem normál, „klikk-és-mész" típusú, azzal a megkötéssel, hogy az idegen egységek csak akkor lendülnek mozgásba, ha mi is megindulunk. Így ha idejében megállunk, amikor a semmiből előttünk terem egy hatvan fős rablóbanda, akkor gyakorlatilag az idő is megáll, s így újratervezve útvonalunkat nagy eséllyel kereket tudunk oldani (ha akarunk). A másik lehetőség, amikor csatára kerül a sor, vagy betérünk valamelyik településre, és a játék a megszokott külső nézetre vált. Látjuk magunkat, a fegyvereinket, az NPC-ket, akikkel csak ebben a formában vagyunk képesek harcolni, avagy kommunikálni. A kommunikációt persze nem a Mass Effect-beli magasságokban kell elképzelni, sőt. A mezei, utcákon lófráló parasztok egytől-egyig ugyanazokat a jól begyakorolt válaszokat tudják adni, ugyanazokra az előre megírt lényegtelen kérdésekre. Örülünk, ha megmondják, hogy ebben a városban mivel lehet kereskedni, de ugyanazt egy füst alatt megtudhatjuk magától a kereskedőtől is. Az időjárásról alkotott véleményükre pedig szerintem senki sem kíváncsi. A lényegesebb karakterekkel (királyok, udvarhölgyek, tisztségviselők, zsoldosok, „hősök" stb.) is előre koreografált párbeszédek alapján trécselhetünk, és rendszerint tőlük kaphatjuk a többnyire egyforma küldetéseket is. Ez alatt értem, amikor már kényelmetlenül monotonná kezd válni, ha azért is öt embert kell kardunk hegyére tűzni, hogy a falu felszabaduljon, valamint ha hasonló módon kell eljárni a hercegnő becsületének helyreállításáért is.
A Mount & Blade világában túlnyomórészt a fegyvereké és a küzdelemé a főszerep. Sajnos még akkor is, ha egyébként minden porcikánkkal a kereskedelem vagy a településfejlesztés irányába orientálódnánk, az ingóságainkat érő folytonos támadások miatt. Ami elsőre mégis leginkább megdöbbentett, az itt-ott pofás, de többségében átlagon aluli grafika, és a hasonló színvonalú menürendszer. Jó, tudom, hogy low-budget, meg minden, és ezért a fejlesztésigényes grafika felett duzzogva bár, de szemet tudunk hunyni, ám egy jól átgondolt, logikusan felépített menürendszer már kevésbé pénzmagfüggő. Egy egész korrekt adatbázist kapunk például a földesurakról és királyokról, amiből sajnos kimaradtak a királynék és udvarhölgyek, holott tőlük is legalább annyi küldetést vehetünk föl, mint a hímektől. A Quest log is hagy maga után némi kívánnivalót, ami főleg a már ecsetelt információhiányból fakad (kinek, mit és legfőképp HOGYAN?!).
Trombita harsog, dob pereg
Így, panaszáradatunk végén rátérek végre a játék pozitívumaira, melyek közül a könnyen megtanulható, és rendkívül jól eltalált harcrendszer viszi a prímet, ami a következő: bal gombbal támadunk, jobbal védekezünk. Kész. Mit kell ezen túlbonyolítani? S ha az elején felróttam a játéknak, hogy szinte csak harcolni lehet benne, akkor most hozzátenném: DE AZT NAGYON! Adrenalinszintünkre meglehetősen serkentő hatással tud lenni, amikor az ellenség testre irányuló szúrását az utolsó pillanatban kardunkkal vagy pajzsunkkal hárítjuk, majd egy gyors kontrával megszabadítjuk a vesekövétől. És ez csak a gyalogos harc. Egy harminc fős lovasság élén, vágtában a nyeregből levágni az ellenséges íjászokat maga a mámor, de az abszolút csúcs, ha két paripás fegyverét villogtatva egymásnak rohan, és tudod, hogy valamelyikőtök most zsákként fog ledőlni a lováról. Ez gyakorlatilag mindenért kárpótol. Toborzott vagy felbérelt csapatunkat néhány alapvető utasítással (marad, követ, támad) irányítani is tudjuk, de mint már mondtam, ez nem Total War. A harcok során a mágia nem kap nagy szerepet, mivel az kimaradt a játékból. S azon túl, hogy a CD Projekt itthon magyarul hozza forgalomba a játékot (ezt vehetjük teljes magyarításnak is, mert hangos dialógusok nincsenek a játékban), a hosszan taglalt bosszantó hiányosságok mégis ingyen és bérmentve orvosolhatóak.
Ehhez csak a hivatalos fórumra kell felmászni, ahonnan több modder csapat ezernyi munkája közül válogathatunk, gyógyírt találva ezzel az elavult grafikától a játékmenetbeli bökkenőkön át szinte mindenre. Ezért vagyok hát bosszús, mert az alapjátékot elnézve nem beszélhetünk egy, az akció-RPG-k mezőnyéből kiemelkedő alkotásról, ám ha a telepítés után még 20 percet szánunk a legjobb modok beszerzésére (GFX és a Native Expansion kötelező!), akkor a Mount & Blade mellett sok mai AAA cím is fűbe fog harapni. Mit mondhatnék még? „Nem olyan rossz ez"!
