1969-et írunk, Hollywood épp az aranykorát éli, a színészlegendák pedig egymásnak adják a kilincset a nagyobb stúdióknál. Az álomgyár azonban amilyen könnyen felkarol, olyan könnyen el is enged, és ezt Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) a szemünk előtt tapasztalja meg. Az '50-es évek színészlegendája ma már - a televíziózást követően - csupán a gonoszt megtestesítő karakterként asszisztál az ezüstvásznon a feltörekvő fiatal főszereplők mellett. Az alkoholproblémákkal küzdő színész fényűző villát tart fenn Roman Polanski szomszédságában és rengeteg segítséget kap dublőrjétől, Cliff Boothtól (Brad Pitt), aki a kaszkadőri feladatok mellett Rick sofőrjeként és a Cielo Drive-on álló Dalton-rezidencia gondnokaként is tökéletes munkát végez. Kettejük munkabarátságán keresztül nyerhetünk betekintést Hollywood kulisszái mögé és kapunk egy tökéletes korkörképet, amolyan tarantinós stílusban.
Azt már a címből és az elhullajtott előzetesekből - amiket bátran nézzetek, mert semmit nem spoilereznek - is kitalálhattuk, Tarantino kilencedik filmje egy óda Hollywood hőskorához, amely a '60-as évek filmművészeti csodáit idézi meg és hivatkozza a végtelenségig, így jaj annak, aki tudatlanul ül be a moziba. Valahol jogos is a mester felvetése, hisz, ha 21 filmet képesek voltunk végigrágni, hogy a Végjáték konklúzióját tökéletesen élvezhessük, akkor bizony nem árt, ha kicsit kulturálódunk és felidézzük azt a korszakot, amikor az álomgyár a legfényesebben tündökölt.
Az illusztris szereplőgárdának szerencsére nem okozott gondot, hogy színészeket testesítsenek meg, DiCaprio például tökéletesen hozza a lecsúszott legendát - bár reméljük a valóságban ezt a karaktert soha nem kell megszemélyesítenie -, azonban a showt egyértelműen ellopja tőle Brad Pitt, akinek remekül áll a kiöregedett macsó szerepe és a játékán is látszik, hogy teljesen képes volt azonosulni karakterével. Sajnos a film legnagyobb problémája, hogy annyira korhű, hogy Margot Robbie-t kizárólag arra használja, hogy a hosszú combjai tökéletes biodíszletként szolgáljanak. Persze emellett valószínűleg a fehér karakterek dömpingje, vagy az LGBTQ-karakterek hiánya is lesz, akinél kiveri a biztosítékot, pedig a hiteles korképhez ez mind hozzátartozik, és ahogy vártuk is, Tarantino nem ült fel a PC-vonatra, ami 2019-ben már önmagában is süvegemelést érdemel.
Viszont a remek színészi alakítások ellenére is hagy maga után némi űrt a Volt egyszer egy Hollywood, ez pedig annak köszönhető, hogy a fő történetszál cselekményét (ami nagyjából az első két óra) néhány sorban összefoglalhatnánk, emellett pedig nincs egy jól felépített vezetőszál, amin végighalad a történet, igaz a csapongó gegek általában remekül betalálnak. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy ha nem felkészülten ülsz be a filmre, a poénok jelentős része elsuhan majd a füled mellett és nem érted, miért bámul a melletted ülő széles vigyorral egy név, egy dátum vagy egy filmcím említését követően. Éppen ezért valószínűleg a hazai közönségben is lesz, aki keserű szájízzel távozik majd a filmről, de az tény, hogy Tarantino kilencedik filmjével oly módon tiszteleg a mozi előtt, ahogy korábban még senki sem tette, Pitt bácsi színészi játéka pedig lazán megérdemelne egy aranyszobrocskát az Akadémiától.
