Abból, hogy a Gamestar Online-on az Animált Világ blogot vezetem, valószínűleg egyértelműen kiderül, hogy nem tartom pusztán gyerekek szórakozásának a rajz-, illetve animációs filmeket, vagy az is lehet, hogy én is örök gyermek vagyok (a kettő természetesen nem is zárja ki egymást). Amikor tegnap volt szerencsém megtekinteni a Toy Story 3-at moziban, nagy lelkesedéssel néztem a figurákat és élveztem történetüket, dacára annak, hogy az immár sorozatnak nevezhető franchise első két részéből nagyjából semmire sem emlékeztem.
Aztán jöttek elő az emlékek. Igen, ezt Woodynak hívják, ezt Buzznak, van az az aranyos malacpersely, olyan volt nekem otthon műanyagban a Hapy Meal menüből.. de a film nem ettől vált élvezetessé.
A Toy Story harmadik része csupa báj, izgalom, kedvesség, szórakozás a gyereknek és a felnőttnek egyaránt - szinte minden filmes elemet tökéletesen kevertek benne. Volt elég történet, személyiség, humor, és a már említett izgalom sem hiányzott, ezekhez tevődött hozzá a Pixar névjegyévé vált "morális tanulság", amelyet sajnos sok alkotásukban eltúloznak. Itt viszont ez is tökéletes volt, a film végkifejlete korrekt feloldódás, néhányan még könnyet is morzsolgattak a moziteremben, kifelé menet pedig többen megbeszélték, hogy előveszik a régi játékaikat, nehogy ők is magányosnak érezzék magukat, mint a filmbéli figurák.
Külön kedvesség, hogy a Pixar nem rugaszkodott el nagyon a Toy Story régebbi részeinek kinézetétől. Az "élő" emberek haja persze gyönyörű volt, újfajta 3D-s programokkal elkészítve, úgy, ahogy lennie kell, de a játékok megmaradtak régi animált stílusuknál. Woody, Buzz és Jessie műanyag figurák hatását keltik, Szemenagy, a ló pedig láthatóan másfajta anyagú; Barbie valóban úgy néz ki, mint bármelyik barbie (de megtudjuk Kentől, hogy neki ő az igazi), a testrészek csatolási helyeivel; a gonosz Macó maci szőre csak úgy lobog a szélben, a Baba pedig pont olyan ijesztő, mint a régi pisilős babák voltak (és az egyik szeme ugyanúgy fel van akadva, mint azoknak).
Minden játéknak külön személyisége van, és a Pixar az ő történeteikbe csempészett bele más filmekre való utalásokat. A szemfülesek felfedezhetnek például Star Wars inspirálta jelenetet, de a mozgóképes utalás mellett a gyermekkorunk jellegzetes figurái is megjelennek. A 80-as, 90-es évek kultikus játékai, az elfeledett szemes-szájas, műanyag telefon vagy a színes hajú műanyag babák felidéződnek: sorra elkezdünk emlékezni ezekre a játékokra, és biztos vagyok benne, hogy az 80-as évek előtti vagy a 90-es évek végi korosztály is talál magának valami olyat a filmben, ami nosztalgiával tölti el.
A Toy Story 3 tehát remekül sikerült. Megtekintéséhez semmiféle előzetes tudás nem szükségeltetik a sorozatról, 103 percének nagy részét pedig valószínűleg kevesen vannak, akik nem élvezik. Az elfeledett játékok szomorú, de reményteli küzdelme a figyelem középpontjában maradásért -, de legalábbis a padlásra kerülésért a szemeteskosár helyett - bájos, szívheszóló, és olyannyira valószerű, hogy legtöbben tényleg saját elfeledett játékainkra fogunk gondolni.
Aki csak teheti, nézze meg a filmet, nem fog csalódni benne. (Zárójelesen hozzátenném, hogy nem érdemes 3D-ben nézni, mert nem tesz hozzá semmit az élményhez).
