Az évad közepe felé kezdett teljesen ellaposodni a The Mandalorian, az utolsó előtti epizód viszont villámgyorsan összerántotta az eddig megismert karaktereket, és mindent gondosan előkészített a nagy lezáráshoz. Végtelenül boldog vagyok, amikor leírhatom, legyen bármilyen nagy elvárással is ültök le elé, Jon Favreau sorozatának első végjátéka meg fog felelni neki.
Ha lemaradtál a korábbi részek kapcsán született cikkeinkről, akkor itt tudod pótolni őket:
The Mandalorian 1. rész
The Mandalorian 2. rész
The Mandalorian 3. rész
The Mandalorian 4. rész
The Mandalorian 5. rész
The Mandalorian 6. rész
The Mandalorian 7. rész
Mindenképp csak az évadzáró megtekintése után ajánlott nekifognod a következő sorok olvasásának, mivel komoly spoilerekbe is bele fogsz futni.
Az előző rész végén szorult helyzetben vettünk búcsút Mandótól és csapatától: ő és Cara Dune, valamint Greef Carga bent rekedtek egy rommá lőtt épületben. Kint pedig egy egész birodalmi osztag, valamint a végre valahára felbukkant főgonosz, Moff Gideon várta a nagy leszámolást, miközben a cuki bébi Yodát védő Kuiilt kivégezte két scout trooper. A kis zöld lény tehát a siklókon száguldó rohamosztagosoknál van, akik a nyolcadik rész, és egyben a utóbbi 20 év egyik legmókásabb Star Wars párbeszédét hozzák össze. Abban a pillanatban pedig, mikor unaloműzésként elkezdenek célba lőni, garantáltan a hasát kezdi majd fogni minden néző a nevetéstől. És pont az ilyen pillanatokért szeretném nagyon, hogy tényleg Jon Favreau kapjon teljes kreatív szabadságot a Lucasfilm összes élőszereplős produktumának koordinálására (esetleg Dave Filoni segítségével). Kérem szépen, így kell megtartani a Csillagok háborúja humoros oldalát, ami mindig is része volt a franchise-nak. Lehet úgy is összehozni vicces jeleneteket, hogy ne csapjunk át gagyiba, ne legyen az egész vásári, bárgyú és kellemetlen. Egyúttal pedig sikerült úgy kifigurázni a rohamosztagosokat, hogy ezzel párhuzamosan nem lett vicc tárgya az egész Birodalom (illetve annak maradéka), nem röhögünk rajtuk, mint Poe Dameron emlékezetes akciója után az egész Első Renden. Sőt, Moff Gideon számára elég volt pár sor (no meg a végső cliffhanger, de erről majd essen szó később) ahhoz, hogy kompetens, és kellően para rosszfiú váljon belőle. Vele biztosan nem fog poénkodni egyetlen vadászpilóta sem, ellenben jó eséllyel az Új Köztársaság legkeményebb harcosainak ereiben is megfagy a vér, ha kicsit diskurálni kényszerüknek a Moff-fal.
Rosszul áll tehát hőseink szénája, IG-11, az átprogramozott fejvadászdroid viszont megmenti a napot és a kis zöldséget. Miután felmarkolja Yodát, egyből a városban rekedt jófiúk kimentésére indul, és egy igazán remek tűzbárbajban csúcsosodnak ki az események. Külön öröm volt látni az okosan megkoreografált harci jelenet mellett az incinerator trooper felbukkanását - ezt a birodalmi egységet a Star Wars: The Force Unleashed videojátékból ismerhetjük. A záróepizód pedig továbbra is gőzerővel dolgozott ezalatt azon, hogy minden nézőnek fülig érjen a szája, ugyanis végre valahára lekerült az a bizonyos sisak is - viszont sikerült ezt is úgy megoldani, hogy ne törje meg a mandaloriak szabályzatát. Apropó mandaloriak: ismét aláhúzták nekünk, hogy ezzel a kifejezéssel nem egy konkrét fajt illetnek a Star Wars világában, bárkiből mandalori válhat, ha ennek megfelelően nevelik fel.
Megismerhettünk a bolygón rejtőző mandalori csapat végzetét éppúgy, mint főhősünk gyerekkori tragédiáját (a Death Watch megjelenéséért külön pacsi jár a készítőknek - ők voltak a visszaemlékezős jelenetben látott kék páncélú mandaloriak), gyakorlatilag szépen lassan az összes kis építőkocka a helyére került, Mando (akinek végre már tudjuk a polgári nevét is), Cara Dune, Greef Carga és IG-11 pedig egy remek csapatot alkottak, tényleg öröm volt látni azt, ahogy összedolgoznak. Elnézve őket olyan érzésem támadt, mintha egy videojátékba csöppentem volna, ahol olyan jól megírt társakat osztottak mellém a fejlesztők, mint mondjuk a 2003-as Star Wars: Knights of the Old Republicban. Mando droidgyűlöletének gyors váltása talán egy kicsit erőltetett volt, de így legalább szép és emlékezetes körülmények között vehettünk búcsút IG-11-től, aki ugyancsak olyan remek karakter lett, hogy hiányozni fog a továbbiakban. Ugyancsak fura egyébként, hogy szemmel láthatóan az egész galaxis elfeledkezett az Erő létezéséről, és a jedikre is csak páran emlékeznek, de ők is varázslókként utalnak rájuk. Ez különösen annak fényében furcsa, hogy a jedi rend és a mandalori nép közös múltja évezredekre nyúlik vissza.
A történetnek ugyanis messze nincs még vége: a mandalori hagyományok szerint immár bébi Yoda apjának szerepét betöltő, immár saját klánjelvénnyel és jetpackkel is rendelkező főhősünk elindul, hogy megkeresse a kis lény népét, azt a fajt, amelynek elnevezése továbbra sem tisztázott a Star Wars kánonban - lehet, hogy majd a második évad erre a kérdésre is választ ad. Viszont talán ennél is érdekesebb az, hogy a végső csatát természetesen csak megúszó Moff Gideon mire lesz majd képes a jövőben, ugyanis az utolsó képsorokon azt láthattuk, ahogy a Darksabert használva kivágja magát lezuhant Tie vadászgépéből. A jelenlegi kánon egyetlen hivatalos fekete fénykardját Tarre Vizsla, az első mandalori jedi készítette ezer évvel a filmek eseményei előtt. Láthattuk már a The Clone Wars és a Rebels animációs sorozatokban, legutóbbi ismereteink szerint pedig a Mandalor népét újraegyesítő Bo-Katan viselte a legendás fegyvert. Nos, a jelek szerint Gideon valahogy megszerezte tőle a kardot, és immár ő forgatja a Darksabert.
Volt tehát itt minden, mint a búcsúban: látványos csaták, érzelmes pillanatok, sisaklevétel és még fénykard is (ráadásul egyből a legkülönlegesebb ilyen fegyver). Nehezen kívánhatna ennél többet az ember a The Mandalorian első évadzárója kapcsán, azt viszont nagyon remélem, hogy a készülő második szezonban végig tartani fogják azt a színvonalat, ami most csak az évad elején és legvégén volt érezhető, a köztes üresjárat nélkül személy szerint meg tudnék lenni.
Nektek hogy tetszett összességében a The Mandalorian első évada? Meséljétek el lent, a kommentek között!
