Az eddigi részek kritikái:
The Mandalorian 1. rész
The Mandalorian 2. rész
The Mandalorian 3. rész
Folytatódik a Star Wars spinoff, ami annak ellenére (vagy tán pont azért) imádnivaló, mert a főhősnek még egyszer sem láttuk az arcát, a másik fontos karakter a világ legultragigamegacukibb kis lénye, és a sorozatban sehol egy Jedi, Sith, Halálcsillag vagy az egész univerzumot behálózó összeesküvés. Mint minden rész kritikájánál, itt is spoileresek leszünk, szóval csak az olvasson tovább, aki már látta az epizódot, vagy nem zavarják az előre lelőtt poénok.
Új helyszínnel nyitunk: az űrkikötő nélküli, jelentéktelen és eldugott planéta kiválóan alkalmas lehet arra, hogy ha valakit John Wicket megszégyenítő módon egy egész univerzum összes fejvadásza üldöz, egy kicsit eltűnjön és szusszanjon egyet. De persze fura lenne egy sorozatot, vagy akár egyetlen epizódot is elképzelni úgy, hogy hősünk és az übercuki kis zöld muki egy tó partján pecázgat, szóval természetesen itt is megkavarodnak a dolgok.
Ha valaki már tűkön ülve várta, hogy ebben a részben talán több kiderül a bébi Yoda múltjáról, esetleg az ex-birodalmiak tervéről vele kapcsolatban, sajnos ez nem az ő epizódjuk, inkább egy különálló kaland, annak viszont megint nem rossz. Persze rosszabb májjal simán leírhatnánk, hogy az összes fordulatot és klisét láttuk már más filmekben és sorozatokban, de valahogy továbbra is működik a lassú folyású űrwestern, ahol láthatóan két főszereplőnk marad a középpontban: Mando és a kis zöldség mellé időről időre odasodor karaktereket a forgatókönyv, ahogy itt is megkapjuk az indián hölgyeményt, vagy a Cara nevű fejvadászt, de a jelek szerint az ő szerepük csak annyi, hogy újabb érdekes festékpöttyökkel tarkítsák a két főhős mögötti hátteret.
Alapvetően a spagetti-western alapállásról szól ez a rész: a hős, aki igazából még mindig félig-meddig rosszfiú, vagy sötét lovag, öntörvényű "nevem Senki" eljut egy ártatlan helyre, amit valami gonosz fenyeget. A helyiek a védelmét kérik, amit először vonakodva, majd egyre több szívvel vállal el. Aztán jön a kötelező (lézer)tűzpárbaj, és előkerül még egy AT-ST lépegető is, hogy lehessen a következő részig gondolkozni azon, vajon ki ült benne. Csak egy "eldobált" birodalmi játékszer volt, vagy több szerepe van a történet folytatásában? A 4. rész végére nem tudunk meg sokkal többet, a mini-cowboyfilm keserű happy enddel zárul, amikor a főhős vethetett ugyan pár pillantást egy szebb és egyszerűbb élet ígéretére, de aztán úgyis tudja, hogy mennie kell tovább.
Ebben a részben is akad persze fanservice, bébi Yoda ugyanúgy nem bír magával és összevissza kapcsolgatja Mando űrjárgányának gombjait, mint ahogy a Birodalom visszavágban Yoda idegesíti halálra hasonló viselkedéssel Luke-ot. Arról is megtudunk valamivel többet, miért nem veszi le Mando a sisakját mások előtt, és mikor látta bárki utoljára az arcát (segítünk, nem mostanában történt). Emellett pedig arról is kapunk pár mondatnyi magyarázatot, miért nem szabad megszegnie ezt az anonimitási fogadalmat. És igen, mégis látjuk, ahogy leveszi a sisakot - és mégsem tudunk meg semmit. Ügyes cinematográfia, gonosz, de hatásos közjáték.
Ahogy már láthattuk, a klasszikus western-áthallások itt is bőven megvannak. Az indiánok, vagy épp ártatlan mexikói földművesek falujára hajazó helyszín mellett Mando és Cara pedig olyan, mint a hét mesterlövész két testbe passzírozva, akik a helyiek bátorságának felélesztésével hősként hagyják ott a jelenetet. Szóval a negyedik epizódot már megint élvezet volt nézni a céltalanság és a fent említett áthallások ellenére is, de azért remélem, a következő epizód ismét lendít valamit a történet folyásán is, mert akad ugyebár néhány kérdés, amire szívesen vennénk a válaszokat.
Például, hogy ugye az előző részben kiszipolyozni vágyott bébi Yoda szirup ugye nem midikloriánelegy volt? Mondjátok, hogy nem...
