Ha véletlenül akadna olyan ember a világon (sőt, a galaxisban, ha stílszerűek akarunk lenni), aki egy sorozat harmadik részének kritikájára úgy kattint rá, hogy még nem látta az előző epizódokat (az elsőről itt írtunk, a másodikról itt), annak először is több bölcsességet kívánok az élethez, másrészt jelezném, hogy spoilerek találhatóak ebben a cikkben is, szóval óvatosan.
Ha lefutottuk az udvariassági köröket, akkor lássuk gyorsan - azért lehetőleg minél kevesebb konkrétum nélkül -, hogy mit tartogat számunkra az egyelőre meglehetősen lassan építkező The Mandalorian 3. epizódja. Egészen nyilvánvaló, hogy a klasszikus Star Wars western zsánerbe csomagolt hangulatvilág és a bébi Yoda behozatala olyan koktél, amely a régivonalas rajongókat kenyérre keni, láthatóan rendszerszinten alapoznak erre az alkotók.
A cselekmény pedig végtelenül egyszerű, Jon Favreau láthatóan a bevált módszertant követi: a maszkos Clint Eastwood leadja a szakadár birodalmi csapatnak a célszemélyt (aki időközben a Föld nevű bolygó hatalmas kedvence lett), és hiába kap egy raklap beskart, nem hagyja nyugodni, hogy mi lesz a kis zöld élőlény sorsa. A sajátjai sem nézik jó szemmel, hogy annak a Birodalomnak a túlélőit szolgálja, akik a mandaloriakat láthatóan nagyüzemben irtották, de a már-már szektára emlékeztető rituálékkal élő banda azért csak összetart jóban-rosszban, és kiállnak egymásért.
Kicsit talán szájbarágós, hogy Mando minden egyes páncélkészítésnél újra átéli a múltat, amikor a nagy népirtás közepette elvesztette szüleit, és emiatt képtelen elengedni azt az ártatlan kis lényt, aki - mint tudjuk - idősebb formájában képes járókeretet is félredobva össze-vissza pörögni fénykarddal a kezében, kiemelni egy X-szárnyút a mocsárból, csukott szemmel kémlelni a jövőt, meg még egy csomó hasznos dolgot, ami bármikor feldob egy intergalaktikus polgárháborút vagy egy unalmas házibulit. Teljesen klasszikus fordulat, hogy a marcona, magának való fejvadász, aki semmi szépet nem lát az életben, hirtelen megenyhül az ártatlanság láttán, és ösztönösen a morálisan helyen utat választja, még akkor is, ha ezzel eléri, hogy szembe kell szállnia mindenkivel. Ezért imádtuk a klasszikus westernek rosszfiúit is, de Han Solo karaktere is ez az archetípus, nem véletlen, hogy minden csaj rá volt indulva, nem a szőke, ártatlan Skywalker figurára. A jó úton járó rosszfiú, aki védelmezi a gyengéket - az ideális hős karakter, akinek akaratlanul is drukkol mindenki. Kivéve a Skywalker-típusú szelíd jófiúk, akik mindig a barát-zónában maradtak, de ez már más kérdés.
Bárhogy is, annyit azért megtudhatunk, hogy a Birodalom maradványainak egyik csoportja nem éppen baráti szándékkal közelít a kis Yodához, ki akarnak "nyerni belőle" valamit, aztán el is pusztítani, ezt pedig Mando akadályozza meg, ezzel egy sokkal mélyebb konfliktusba sodorva saját magát. Teljesen világos, hogy innentől az ő sorsa összefonódik a kis zöld aprósággal, aki az idei karácsony legnépszerűbb plüssfigurája lesz. Ennek ellenére azért van bennem hiányérzet a karakterek mélysége kapcsán. Hiába van megoldva zseniálisan, hogy a maszk mögött megbújó érzelmeket szinte leolvassuk a jó rendezés és Pedro Pascal mozgásának köszönhetően, a "The Sin" című epizód sem adott ennél több mélységet Mandónak. Ahogy egyébként a többieknek sem igazán, pedig mind a birodalmi vonal (a kiszámíthatóan rosszul lövő rohamosztagosokkal persze), mind a mandaloriak kultúrája, és Emily Swallow kovács karaktere is izgalmas lenne számomra.
A nagyszerű látványvilág, retró hangulat és a remek színészi játék ellenére is üresnek érzem még kicsit a szériát, annak ellenére is, hogy a Zsivány Egyes óta nem élveztem ennyire Star Wars alkotást, de úgy gondolom, ha nem mélyítik tovább a karaktereket és a dialógokat, akkor ez kevés lesz ahhoz, hogy a The Mandalorian korszakalkotó sorozat lehessen. Persze ettől még a baba Yoda elképesztő cukisága felpörgeti majd a merchandising piacot, és megtérül hamar a Disney+ befektetése, de vannak remélhetőleg más szempontok is a vezetőség fejében.
