Mindenekelőtt egy vallomással kell kezdenem: Doktor Aphra lett rövid időn belül a kedvenc olyan új karakterem, akit a Marvel Comics Star Wars képregényei vezettek be a hivatalos kánonba. Már a Darth Vader füzetekben is nagyon szimpatizáltam vele, saját sorozatában viszont még közelebb került a szívemhez, itt tényleg sikerült kötetről kötetre egyre jobban és ügyesebben kibontani a renegát, sajátos érvrendszer mellett tevékenykedő régésznő komplex személyiségét. Doktor Aphra ugyanis nem jó és nem gonosz, nem áll a sötét és a világos oldalon sem, így egyszerre szúrja a Birodalom és a Lázadók Szövetsége szemét is. Az iránta táplált ellenszenv persze nem ok nélküli, sikeresen tört már borsot mindkét fél, különösen Darth Vader és Hera Syndulla orra alá - utóbbi karaktert a Star Wars: Rebels animációs sorozatból ismerhetitek. Még a hozzá legközelebb állókat is képes látszólag pillanatok alatt elárulni, ha egy értékes régiség tűnik fel a környéken, ennek azonban csak részben oka a remélt profit, inkább tényleg arról van szó, hogy Aphra szerelmes a letűnt korokba és azok lenyomataiba. Nos, áldásos tevékenysége következtében az előző kötet végén nyakon csípték őt, és bekerült a Birodalom egyik legfurább börtönébe.
Ez a komplexum ugyanis nem más, mint egy vontatóhajó mögé pakolt ormótlan nagy roncshalmaz, amelyet vonónyaláb tart egyben. Az elítéltek megfékezéséhez nincs szükség rácsokra vagy őrökre. Innen úgy sehova se lehet menni, ha pedig valaki mégis a szökés gondolatával kacérkodna, akkor gyorsan elveszi kedvét az a tény, hogy amennyiben eltávolodik az egyik hubdroidtól, akkor egy beültetett pokolgép lerobbantja a fejét. Innen próbál megpattanni történetünkben Doktor Aphra, akit nyilván efféle csekélységek nem állíthatnak meg. Kiváló tervekkel készül, ezeket azonban folyamatosan keresztülhúzzák az események. Felbukkan egy csomó régebben látott karakter, így nem árt a sorozat előző részeivel is tisztában lenni, de szerencsére azért alapvetően anélkül is élvezhető a Star Wars: Doktor Aphra: A szabadulóművész, ha most először vesszük a kezünkbe a széria egy darabját. A sztori olyan sebességgel pörög, hogy a mellékszereplőknek csak kisebb tér jut, de azért Doktor Aphra szerelmi életének régebbi és jelenlegi érintettjei (egy rebellis csempészhölgy és egy birodalmi tisztasszony) nagyot dobnak a sztorin, és akkor még szó sem esett egy fura alakváltóról.
A szökés megszervezésén még egyet csavar az a tény, hogy egy évezredekkel ezelőtt elhunyt jedi lovag, annak fénykardja, és egy hozzájuk kapcsolódó különös létforma is kulcsfontosságú szerephez jutnak a történetben, de a masszív spoilerek elkerülése végett maradjunk is inkább ennyiben. Si Spurrier író kétségtelenül érti és érzi, hogyan kell Aphra karakteréhez nyúlni: történjék bármi, álljon bármennyire is rosszul az (anti)hősnő szénája, ő megtalálja a módját a menekülésnek akkor is, ha ez esetleg rengeteg emberéletbe kerül, vagy épp szeretteit kell veszélybe sodornia. Mégsem tudunk haragudni rá, Aphra tipikusan az a barát, aki ezerszer hagyott már téged pácban, mégis azonnal indulsz, hogy segíts neki ezeregyedszerre is, mert annyira fontos neked. És tudod, hogy a lelke mélyén te is az vagy neki.
Kev Walker rajzai egyébként kiválóan illenek a helyszínhez, ahol az egész cselekmény játszódik, az alaposan kidolgozott, túlméretezett rabruhákat én különösen szerettem. Az említett halott jedi köré fel van húzva egy kevésbé érdekes, és elég gyorsan megoldódó rejtély is, de a fináléhoz közeledve erre gyanítom, már senki sem fog különösebben figyelni. A kötet végére ugyanis Aphrának meg kell hoznia egy súlyos döntést, amely olyan következményekkel jár, hogy lehetetlen nem együttérezni vele. Spurrier ráadásul hatalmas cliffhangerrel zárja a sztorit, fájdalmasan hosszú lesz a következő rész érkeztéig eltelő idő, mert Doktor Aphra most épp durvább kutyaszorítóba került mint eddig bármikor. Mostanra eljutottunk odáig és megkedveltük annyira, hogy nagyon fájna, ha komolyabb baja esne - erre pedig minden esély megvan.
