Taknyos kölyök korom óta imádom a Star Wars filmeket. Természetesen az eredeti trilógia VHS-es verzióival kezdtem, később rácsavarodtam a magyarul is megjelenő könyvekre és képregényekre. Minden hibája, és a ma már inkább csak megmosolyogtató CGI ellenére is tudtam szeretni az előzménytrilógiát. A Disney színre lépésében is inkább a lehetőséget, mint a veszélyt láttam, Az ébredő Erő pedig tetszett is. A Zsivány Egyest kifejezetten imádtam, Az utolsó Jedi viszont bár csalódás volt a számomra, még így is tudtam benne pozitívumokat látni, még ha alapvetően nem is tartom jó filmnek. És végül elérkeztünk a mai naphoz, amikor is le kell írnom azt a mondatot, amit sosem gondoltam volna korábban: a Solo: Egy Star Wars-történet az első olyan Csillagok háborúja film, amit végtelenül, tiszta szívemből utálok.
Tudtam előre, hogy jó eséllyel nem az évszázad mozijára fogok beülni, hiszen beleolvastam a külföldi kritikákba, de ami a vásznon fogadott, arra nem voltam egyetlen pillanatig sem felkészülve. Nem az a legnagyobb baj, hogy a Solo nem ad hozzá a nagy történet egészéhez (sőt, inkább elvesz belőle), vagy hogy szemernyit sem ismerjük meg jobban az univerzum legmenőbb csempészét. Mindkét állítás igaz, de a valójában azért vagyok most nagyon mérges, mert már simán csak filmként is hatalmasat bukik a Solo: Egy Star Wars-történet. Kaci nagyjából másfél óránál kérdezte meg tőlem, hogy mennyi van még ebből hátra, de addig is jóval többször temette a kezébe az arcát, mint arra számítottunk volna.
Természetesen az egész cikk teljesen spoilermentes lesz a továbbiakban is, így nem fogok konkrétan kitérni pár arcpirító jelenetre, a szokásos kibeszélő videónkban viszont Kacival mindenképpen darabokra cincáljuk majd a filmet. Azt viszont bármiféle spoiler nélkül is el tudom mesélni nektek, hogy a Solo az égvilágon semmiről sem szól, erre pedig az utolsó 10 percben döbbennek rá maguk a karakterek is. Ekkor pár indokolatlan csavarral próbálja a film megmagyarázni, mit miért láthattunk az ezt megelőző két órában, de ahogy körbenéztem, a teremben nem én voltam az egyetlen, akinek csalódott grimaszra csúszott szét az arca a látottak miatt. Nincs karakterfejlődés, nincs fordulatos sztori, csak a bűvész (esetünkben a forgatókönyvíró), aki random kapkodja ki a génmanipulált korcs nyulakat a ruhaujjából. A közönség egyébként az egész mozi alatt totálisan rezignált volt, maximum kétszer volt elhaló kis nevetés, pedig a Solo többször megpróbált mókázni, csak éppen ez szinte sosem sikerült neki. Különösen a film egyik drámainak szánt, de inkább csak szekunder szégyenérzetet kiváltó jelenete után előtt poénok és lazázás volt földöntúli baromság. A kötelező droid karakter, L3-37 szolgáltatta volna amúgy elvileg a humorfaktort, de én legszívesebben vascsővel csapkodtam volna szét a fejét, annyira kellemetlen volt a robotcsaj.
Egy előzményfilm ugyebár jó esetben arra szolgálnak, hogy részletesebben is bemutassa a főhős múltját, elmesélje azt, hogyan vált azzá a közkedvelt karakterré, ahogyan megismertük őt. Nos, ha a filmben látottak voltak Han Solo fiatalkorának legfontosabb és legizgalmasabb évei, akkor hatalmas szerencse, hogy a csempészek bajnoka nem pusztult bele az évek során az unalomba. Temérdek jobbnál jobb szakaszt be lehetett volna mutatni Solo életéből, és most nem fogok a korábban megjelent, immár csak a Legendák kánonban kezelt regényekre hivatkozni, elvégre ezek ismerete nem várható el egyetlen mozinézőtől sem. Viszont bőven elég simán a fantáziámra hagyatkoznom, kapásból tudnék mondani két-három olyan történést, ami hátterére kíváncsi lettem volna.
Persze láthatjuk Csubit és Lando Calrissiant, akik talán a film legjobb karakterei is egyben. De belőlük is bőven kihozhattak volna többet, főleg a Landót alakító Donald Glover tudta hozni azt a sármos bajkeverőt, akit Billy Dee Williams személyében egyszer már megszerettünk. Emilia Clarke és Woody Harrelson karakterei pont a korábban említett semmiből előrántott csavarok és karakteridegen megnyilvánulások miatt lettek simán kukázhatóak. Gondolom sokan leginkább arra vagytok kíváncsiak, hogy Alden Ehrenreichnek sikerült-e a lehetetlen, képes volt-e Harrison Ford nyomdokaiba lépni. A válasz egyértelmű nem, ez viszont nem Ehrenreich színészi képességei miatt volt így elsősorban, hanem a botrányos szövegkönyv miatt, ebből a szkriptből valószínűleg kevesen tudtak volna többet kihozni. Han Solo végig teljesen véletlenszerűen cselekszik, kételyek gyötrik, majd egy pillanat alatt megfontolttá válik, annyiszor hoz karakteridegen döntéseket, hogy számolni is sok lenne. Paul Bettany főgonoszára pedig kár is fecsérelni a sorokat, így is éppen elég magas már a vérnyomásom. Legyen elég annyi, hogy a sablongonosz leárazáson vették valószínűleg, de bármennyiért is adott túl rajta, mindenképp az eladó járt jól.
Zenék tekintetében sem fényes a helyzet, igazából egyetlen új zenei témát sem tudnék felidézni már most sem. Olyan, mintha törlődött volna az egész belőlem abban a pillanatban, hogy a kijárat felé vettem az irányt. Egyedül a régóta ismert, legendás dallamok tudtak megborzongatni, de ezek akkor is hasonló hatást váltanak ki, hogy egy baráti sörözés közben valakinek a telefonján csengőhangként megszólalnak. Legalább a látványra nem lehet panaszunk, azt a koszos, mocskos, ütött-kopott messzi messzi galaxist tárja elénk a Solo, ami az eredeti trilógiában annyira a szívünkhöz nőtt.
Nagyon nagy kérdés, hogy mi lesz a sorsa ezután a spin-off Star Wars moziknak. Ha csak ilyen szinten tudnák elkészíteni a sokat emlegetett Obi-Wan Kenobi filmet, akkor könyörögve kérem Kathleen Kennedy elnökasszonyt, hogy hagyják az egészet a fenébe, és inkább koncentráljanak Jon Favreau sorozatára, David Benioff és D.B. Weiss új filmjeire és Rian Johnson belengetett trilógiájára. Ha végre elengedjük a régi karakterek kezét, akkor megvan még a lehetőség arra, hogy új, izgalmas hősökkel színesebbé váljon a Star Wars világa. A régi karaktereket tessék inkább békén hagyni, jobb lesz úgy mindenkinek.
Ha kíváncsiak vagytok egy másik véleményre is, olvassátok el a Puliwood kritikáját.
