Aki esetleg eljutott a 2016-os évértékelőmig (ami legalább olyan hosszú volt, mint a Háború és béke...első négy oldala), az elolvashatta azt is, hogy idén leszek 40 éves, és bár ez még messze nem matuzsálemi kor, kellő mennyiségű időtartam ahhoz, hogy olykor úrrá legyen rajtam a méla nosztalgia, és üveges tekintettel a semmibe meredve emlékezzem gyermekkoromra. Arra az időszakra, amikor a számítógép, és vele együtt a videojáték messze nem volt az élet szerves része. Ha van kedvetek, tartsatok velem eme írás keretein belül, és utazzunk vissza együtt néhány évtizedet, hogy megnézzük, hogyan éltek akkortájt a kölkök. Játék nélkül. Aki nagyjából egyidős velem, az nosztalgiázzék kicsit, akinek pedig fogalma nincs, hogy mit lehet kezdeni egy ceruzával és egy magnókazettával, az pedig azért, hogy megtudja. Figyelem! A cikk még nyomokban sem tartalmaz videojátékos témákat!
Egy kedves barátom akkor, amikor még csak 22 éves voltam, ő pedig harminc, azt mondta, neki már meg van engedve a cinizmus. Hogy miért? Mert elmúlt harminc. Nem tudom, negyven felett mi jár alanyi jogon, de az biztos, hogy a gyerekkorom innen nézve nagyon messzinek tűnik, hiszen már a fiam is annyi idős, mint amennyi én voltam harminc éve. De legyen elég a matekból, hiszen nem ezért gyűltünk ma itt össze.
Béke és boldogság
Szerencsés vagyok, mert elmondhatom, remek gyerekkorom volt annak ellenére, hogy a szüleim 9 éves koromban elváltak, ám soha nem engedték el egymást, aminek ékes példája, hogy már sok-sok éve ismét együtt élnek.
Gyakorló édesapaként van szerencsém ismerni az Egy ropi naplója könyveket, sőt, a filmeket is láttam, és ha röviden jellemeznem kellene a gyerek-RG-t, akkor leginkább azt mondhatnám, hogy olyan voltam, mint Jeff Kinney könyvsorozatának címszereplője. Ő sem égetnivalóan rossz, de valahogy mégis balul ütnek ki a dolgok körülötte, amit ő a maga egyszerű gyermeki világában olykor nehezen tud lekövetni. Mindenesetre annyi biztos, hogy baromi jó dolog volt gyereknek lenni egy olyan világban, amit nem a kütyük uraltak, és nem csupán azért, mert így nem szobában töltöttük a napjainkat, hanem azért is, mert elmondhatom magamról, hogy igazi vagány gyerkőcös dolgokat csináltam.
Olajos padló, és utcán csatangolás
Hódmezővásárhelyen nőttem fel, ami az ország déli részén helyezkedik el, és akkortájt olyan ötvenezer lakost számlált. Teljesen más világ volt, amiben ritkán akadt helye a rohanásnak, és előfordult, hogy néha még az óvodába is egyedül mentünk, nemhogy elsősként az iskolába. Akkoriban még elképzelhetetlen volt, hogy jön anyuka a fekete X5-tel, és félig beáll a járdára, csak nehogy 10 méterrel többet kelljen gyalogolni, míg bekíséri a gyerekét az iskolába. Az osztálytermünk parkettája olajjal volt fellocsolva, aminek a szagát máig hibátlanul fel tudom idézni magamban, de ha a szüleimet kérdeznénk erről, nekik ezzel szemben az jutna eszükbe, hogy a ruhám folyton mocskos volt, hiszen olyan nincs, hogy egy 6 éves gyerek a szünetben ne fetrengjen a padlón. A sok-sok generációt derekasan kiszolgált padok közepén még ott volt a luk, amibe elődeink a tintatartót tették, mikor még nem golyóstollal vésték a szavakat a füzetbe. A pad függőleges előlapja pedig olyan deszkákból állt, melyek között ujjnyi hézagok tátongtak, ideális lehetőségként arra, hogy a mögöttem ülő lány gondosan elpakolt könyveit a vonalzóval egyetlen mozdulattal ki tudjam lökni.
Ahogy nem is olyan régen egykori osztálytársam Facebookon írta:
...régen minden jobb volt, csak mi voltunk rosszak...
És teljesen igaza van. Egyszer a szünetben hangyafészekbe tettük a karunkat, és amikor már százával toporogtak rajta az apró jószágok, berohantunk a terembe, hogy az összeset belesöpörjük az egyik leányzó táskájába.
Fontos elmondanom azt is, hogy az óráink nem ugyanott voltak, ahol aztán napköziben múlattuk az időt, emiatt elsőben és másodikban déltájt a fele osztály felcihelődött, és 1,5 kilométeres túrát tett oda, ahol a napközis tanárnéni várt. Természetesen mindez felnőtt kíséret nélkül zajlott, így előfordult, hogy a nem túl hosszú távot közel 60 perc alatt tettük meg, hiszen árkokat kellett átugrálnunk, egymást kellett kővel dobálnunk, vagy éppen meg kellett várni, hogy mindenki megvegye a kisboltban a 20 filléres tejport, amit valamiért nagyon imádtunk.
Nekem szép idők voltak ezek, amikor még nem kellett attól félni, hogy az ember gyerekét elüti valami idióta, akinek a 316i-vel százzal támad kedve hajtani az utcán. A Wartburgokban, Daciákban, Zsigákban, Trabantokban általában soha senki nem rohant sehová, illetve mivel 6-8 évet kellett várni arra, hogy a megrendelt autó megérkezzék, így nem is volt olyan sok az utcán. Ha pedig leesett a hó, akkor még kevesebben lettek. Valamikor 7 éves koromban olyan hófúvás volt, hogy a villanyoszlopba kellett kapaszkodnom, nehogy magával ragadjon a viharos szél. Táskástól sem lehettem több 25 kilónál, szóval elég komoly megoldandó feladat volt ez, ám hirtelen a vízszintesen száguldó hópelyhek közül előbukkant egy bácsi, megragadta a kezem, és magával vonszolt a suliig. Merthogy akkoriban volt ám hó! Nem is kevés, nem is ritkán. Egy-egy téli időszakban hatszor-hétszer havazódott be úgy az ország, hogy térdig gázoltunk a ropogós fehér takaróban. Ilyenkor a játszót szegélyező körtöltésre sereglett gyerek és szülő, és órákon át szánkóztunk, mígnem kőkeményre fagyott rajtunk a ruha. Aztán az egyik ilyen havas napon a szünetben rám esett a meglehetősen urbánus izomzattal rendelkező osztálytársam, és eltört a jobb felkarcsontom, szóval kispados voltam 5 hétig. Ez volt az utolsó olyan tél, amikor igazán nagy hó volt.
Pofonok és trágárkodás
Kár is lenne tagadni, minket még ütöttek a suliban, ha valami rossz fát tettünk a tűzre, márpedig ilyen elég sűrűn előfordult. Az énektanárnő engem például az Operamesék című könyvvel páholt el, és aki esetleg ismeri ezt a remek kiadványt, az tudja, hogy elég tartalmas olvasmány, ergo nehéz, ráadásul kemény kötésű. Aztán valamikor felsőben megkaptuk Simon Imre tanár urat, aki szintén éneket tanított, illetve ő lett a napközis tanárunk. Róla érdemes tudni, hogy a Nyírségből származott, és akkoriban azt mondták, ezért beszél olyan csúnyán. Nem anyázott vagy ilyesmi, de szavajárása volt a "bunkóberáti", és a "budi rogyjon rád egy mázsa ganyéval!". Ma már persze egy 12 éves is veretesebb trágárságokkal adja elő a napi eseményeket a barátainak, de akkoriban ez egy általános iskolában még nem volt bevett szokás.
Na, szóval Simon tanár úr irgalmatlan nagy pofonokat tudott adni, és mi tagadás, nem is tartogatta őket az ínséges időkre, hanem bőséggel osztogatta annak, aki szembe jött. Számomra a legemlékezetesebb az volt, amikor Verók Lacival (beceneve: Pajesz), és Fekete Árpival (aki a világ egyik legjámborabb gyereke volt, csak pechjére a mi társaságunkba keveredett) hazafelé menet mindig becsöngettünk Szőkéné tanárnőékhez, aztán persze nyakunkba szedtük a lábunkat, és eltűntünk a sarkon. Ez nagyjából két hétig ment, mígnem lebuktunk, hiszen nagyjából minden nap ugyanabban az időpontban csöriztünk, így a férje (aki szintén tanított) kifigyelt minket. Nem mondom egyébként, hogy nem volt okunk kibabrálni a nővel, mert finoman szólva is furán állt hozzánk, sőt, megkockáztatom, hogy engem, mint diákot, kimondottan utált, holott neki pont nem adtam erre okot. Amúgy oroszt tanított, és mivel szerencsémre gyorsan szaladt a fejembe a nyelvi tudás, így a dolgozatokban nem tudta kiélni irántam érzett ellenszenvét, és ez szemmel láthatóan frusztrálta. Hozzáteszem, hogy kb. 12 éves lehettem, szóval még nem voltam annyira gonosz.
De visszatérve Simon Imrére, ő volt az, aki közölte a tényt, hogy tudja ám ezt a csengetős sztorit, szóval szíveskedjünk csak sorba állni a kályha mellett, míg leveszi az óráját. Akkor már tudtam, hogy itt hamarosan csapkodni fog az istennyila, ami a nyírségi ember tenyerének képében materializálódik, és nem is kellett sokat várnom arra, hogy lecsapjon rám a haragja, minek következtében érintőre vettem a kályhát, és úgy dőltem a padlóra, ahogyan a legképzettebb focista is csak a jobb napjain tud. Különbség csupán annyi volt egy valódi labdarúgóhoz képest, hogy én nem színészkedtem, hanem valóban elvitt a lendület, és a szememben a könnyek igaziak voltak. Ám ha már a csengetést említettük, akkor gyorsan megragadom az alkalmat, hogy elmeséljem a panelos témát is, ami úgy ment, hogy bementünk valamelyik tízemeletesbe a városban, és kenderzsineggel többszörösen összekötöztük az egymással szemben lévő lakások kilincseit, majd pedig becsengettünk. Már akkor nyert ügyünk volt, ha csak az egyikben voltak otthon, ám az igazi csúcs az volt, ha mindkettőnél ajtót akartak nyitni, de mivel azokat mi erősen összekötöztük, így mindkét lakásban csak rángatták a befelé nyíló ajtókat, csakhogy hatás-ellenhatás okán nem boldogultak. Na, ott aztán előbukkant minden, amit a magyar nyelv kénköves fekete bugyrai tartogatnak.
De a legnagyobb verést mégsem Simon Imrétől kaptam, hanem egy Törőcsikné nevezetű hölgytől, aki egyébként soha nem tanított, de aznap beugrott a napközibe helyettesíteni, így élőben nézhette végig, amint egyik osztálytársam végigkerget engem az osztálytermen a szabadfoglalkozás alatt, és mivel igencsak el akartam kerülni, hogy elkapjon, úgy gondoltam, egy futtában hirtelen elé dobott székkel lelassítom. Apró bökkenő volt, hogy a székre, amit megragadtam és elé továbbítottam, éppen le szeretett volna ülni egy lány, aki azonban így a földre huppant, de előtte még állal megkínálta az asztal peremét, ami felhasította a száját, és dőlt a vér. Miután Törőcsikné megállapította, hogy emberélet nincs veszélyben, magához rendelt, és megkérdezte, hogy ezt mégis miért csináltam, majd mikor azt válaszoltam teljesen őszintén, hogy nem láttam a lányt, hirtelen kitört belőle a vásárhelyi ketrecharcos, és jobbal-ballal sorozni kezdett. Hol tenyérrel, hol visszakézből, néha még tenyéréllel is, amit szerintem a Linda című sorozatból leshetett el, hiszen pont akkortájt ment a tévében a nagy sikerű sorozat az akkor még fiatal Görbe Nóra főszereplésével, aki a Taekwon-do nevű koreai harcművészetet űzte, és erre a sorozat is nagyban támaszkodott. Szóval Törőcsikné villámkézzel osztotta az ütéseket, melyek érzésem szerint nagyjából 2 percen át záporoztak, de mint később kiderült, valójában csupán 15 másodpercig tartott az egész.
Ha már a Taekwon-do került említésre, akkor szabadjon megjegyeznem, hogy magam is nyolc évig űztem eme remek sportot, és egészen közel kerültem a fekete övhöz, ám volt egy bökkenő a dologban: soha nem akartam a másikat bántani, így a minden edzésen kábé 20-30 percet kitevő küzdelmek nálam általában a túlélésre koncentrálódtak. Azt nem lehet mondani, hogy ügyetlen voltam, de igazából mindig féltem az ellenfeleimtől, illetve alapvetően is hiányzott belőlem az a fajta düh, ami másokból az ügyességgel együtt kombinálódva bajnokot varázsolt. Pedig még ilyet is tudtam, nini:
Nem tartott sokáig, hogy az edző észrevegye rajtam a küzdeni akarás hiányát, és mivel ő csak a bajnokokat komálta, én amolyan megtűrt személy lettem, akivel azonban rendszeres időközönként éreztette, hogy szerinte semmi keresnivalóm az edzőteremben. Rendkívül szigorú, mindamellett meglehetősen kemény ember is volt, akit egyébként módfelett tiszteltem a tudása miatt, csak ő ezt szerintem soha nem vette észre. Néha megkérdezte, hogy szeretem-e egyáltalán ezt a sportot, miközben a szemében ott volt az értetlenség, hiszen fogalma sem volt, mit keresek a teremben hetente háromszor 1,5 órán keresztül. Aztán egy nem túl szép napon fogta magát, leültetett mindenkit pást szerűen (ezt amúgy is csináltuk egyébként, és ilyenkor mindenki azt nézte, hogy az adott pár, aki éppen küzd, hogy csépeli egymást), és engem szólított középre. Ezt követően nem kevesebb, mint 12 küzdelem következett, melyek során csak az ellenfelek cserélődtek, de én nem. Ráadásul a 3 percet is betartotta, mialatt a legjobbak ellen kellett helyt állnom. Nem tagadom, irgalmatlanul helyben hagytak, de valami csoda folytán élve, nagyobb sérülések nélkül sétáltam le a 12. küzdelem után, és akkor valami ott talán megváltozott. Mintha utána már nem akart volna az edző mindenáron eltávolítani, bár szerintem azóta sem érti, hogy mi a fenéért nem rogytam össze az ötödik küzdelemnél. Hozzáteszem, ezt én sem nagyon értem, de akkor valamiért lobogott bennem a tűz, és be akartam bizonyítani, hogy kibírom, még ha beleszakadok is. Mindazonáltal önnön gyávaságom végett kissé frusztráltnak éreztem magam, amin az sem segített, hogy a nyolc év alatt összesen 2 versenyen indultam, melyeken már az első körben kiestem. Érdekessége a dolognak, hogy a gyöngyösi fősuli ideje alatt, akkor már 22 évesen elmentem kyokushin edzésre, és mivel addigra már volt bennem annyi romlottság, és düh, amennyi kellett, így egész jól szerepeltem. Bár ebben komoly tényező volt az is, hogy abban a sportágban nem ütik a fejet, így pedig sokkal bátrabban mentem bele a küzdelmekbe, mivel lábbal a koreai képzettség miatt jobb voltam, mint a legtöbb edzőtársam.
Mijagi mester
Gyerekként sokszor képzelegtem arról, hogy majd a szomszédunkba költözik valaki, akiről kiderül, hogy valójában 127 danos mester, és szépen megtanít mindenre, amit ő tud. Ebben leginkább az játszott szerepet, hogy akkoriban élték virágzó korszakukat az egy kaptafára készülő karatefilmek, jellemzően Jean Claude van Damme, Chuck Norris (aki amúgy szintén taekwon-dós), Sho Koshugi, Michael Dudikoff főszereplésével, és ebből elég sok ihletett merített a magamfajta aprónép. Többek között van Damme miatt jutottam el odáig, hogy tényleg meg tudtam csinálni az angolspárgát, de ez nem is ártott, hiszen a Taewon-do a rugások miatt jelentősen épít a laza izomzatra, szóval egy spárga a teremben nem volt nagy kunszt. Mivel azonban nem értem el jelentős sikereket ebben a sportban, 19 éves koromra odáig jutottam, hogy mivel úgyis éppen akkor kezdtem a szarvasi fősulit, és messziről jött ember azt mond, amit akar, azt hazudtam az ottani barátaimnak, hogy országos bajnok vagyok, amit ők készséggel be is vettek, mígnem aztán egy felsőbb éves, aki elég jóban volt a szarvasi taekwon-do klub tagjaival, ki nem derítette, hogy ez egy ordas nagy kamu.
Komar moped, drága kincsem...
A tizenéves korszak első felének kétharmadánál járó gyerek vágyainak egyik netovábbja a kismotor volt. Természetesen nem a damilos fűnyíró hangjával üvöltő robogókra gondoljon a fiatalabb korosztály, sokkal inkább a keleti blokk olyan remekműveire, mint a Riga, a Romet, a Komar, vagy a kategória egyértelmű királyai, a Simson Schwalbe és a Simson Star. Előbbiekről elmondható, hogy egy nagy rakat szar volt mindegyik, de főleg az a Komar, amit Faterom vett tízezer forintért 1991-ben, hogy azon tanuljak meg motorozni. Szerintem többet toltam, mint amennyit rajta ülve motoroztam, miközben a gondoskodást azzal hálálta meg a drága, hogy lépten-nyomon szarrá ment rajta minden.
Aztán jelentős értékvesztéssel túladtunk rajta, és érkezett a Schwalbe, amit egy láncdohányostól vettünk, aki arra volt büszke, hogy az ő utcájában nem lopnak, mert a múltkor is otthagyott egy doboz Szofit a villanyoszlop betontuskóján, oszt egy hét múlva is ott volt. De utána a felesége bevallotta, hogy a cigit azért elszívták belőle a járókelők, csak éppen az üres dobozt cseszték kidobni. Két évnyi boldog Schwalbézás következett, mikor is éppen edzésre igyekeztem, ám a telezöldes lámpánál egy Wartburgos srác nagy ívben balra kanyarodva nem adta meg nekem az elsőbbséget, így nagyjából 45 fokos szögben, és ugyanennyi km/h-val telibe vertem az autó elejét, hogy aztán egy 8,7-es pontértékű tigrisbukfenccel a motorháztetején landoljak, a hátammal beverve a szélvédőt. A rendőrség akkori hozzáállását jellemezte, hogy mindez az épületüktől 50 méternyire történt, de fülük botját sem mozgatták. Nekem amúgy sok bajom nem lett, bár a térdemen mélyen felszakadt a bőr, de így legalább végre élőben láttam egy térdkalácsot, ráadásul rögtön a sajátomat. Amúgy meg az ügyeletes sebészdoki szépen visszafércelte nekem a bőrt, bár engem kicsit zavart, hogy valamiért alkoholszaga volt, és nem a fertőtlenítőszertől. De az vesse rá az első követ, aki még nem volt ittas ügyeletes sebészorvos.
Bocsánatot kérek!
Több dolog miatt is. Egyrészt bocsánatot kérek azért, mert ez az írás ilyen hosszú lett. Aztán bocsánatot kérek annak a Moszkvicsnak a tulajdonosától, akinek a parkoló autóját hátulról telibe találtam 7 éves korom körül, mikor hátrafelé bámulva abban gyönyörködtem, hogy a Skolnyik típusú gyerekbringám milyen szépen veri a port. És bocsánatot kérek attól a kiskerttulajdonostól, aki a saját kerítésének foglya lett, mikor rajta kapott minket, hogy dézsmáljuk a termését, és üldözőbe véve úgy gondolta, ő is átmászik a kerítésen, de sajnos fennakadt rajta, a nadrágszíjánál fogva. Bocsánatot kérek azoktól a részegektől, akik néha megjelentek a játszón, és amíg a bokorban aludtak, mi fölraktuk a biciklijüket a fára. Bocsánatot kérek mindenkitől, akinek felgyújtottuk valamijét, de minden gyerek életében eljön az a pont, amikor felfedezi a tüzet. Bocsánatot kérek továbbá azoktól, akiknek 8 éves koromban úgy adtam elő a Szuperzsaru című Terrence Hill filmet, mintha velem történt volna. És bocsánatot kérek azért, mert azt hazudtam, hogy már 15 éves koromban elvesztettem a szüzességem, illetve bocsánatot kérek minden másért is, amiből egy szó sem volt igaz, csak kitaláltam, hogy egy kicsit jobb színben tüntessem fel magam. Ám idén 40 vagyok, szóval már nem hazudok, mert az nem szép. Soha.
Ja, és hogy mit lehet csinálni egy kazettával és egy ceruzával? Hát azt, hogy fogod a kazettát...oh, csengettek. Nyitom!
