Sam Raimi trilógiájának zárása, a 2007-es Pókember 3, valamint Marc Webb második pókmozija, a 2014-es A csodálatos Pókember 2 ugyanabból az okból véreztek el: túlzottan sok szupergonoszt akartak nulláról felépíteni, majd bemutatásuk után egyből összeereszteni az aktuális barátságos és közkedvelt Pókemberrel. Alapvetően ez sem lenne persze teljesen lehetetlen, de mindenképp kemény feladat, amibe beletört a bicskájuk. Jon Watts harmadik Pókember-filmje, a Nincs hazaút azonban egészen máshonnan indul el egy még ennél is sokkal nagyobb vállalás felé.
Fontos már az elején megjegyezni, hogy kritikánk teljesen spoilermentes lesz, és titeket is arra kérünk, hogy lent a kommentek között tartsátok ezt tiszteletben, ne lőjetek el idő előtt egyetlen fordulatot sem az új film kapcsán. Ezen röpke szolgálati közlemény után azonban gyorsan csapjunk a lovak közé, mert erről a filmről bőven lehet és kell is mesélni, és elég nehéz elkerülni, hogy az ember ne csak szuperlatívuszokban tudjon gondolkodni, ha be kell számolnia róla.
A Pókember: Nincs hazaút ott folytatja a Tom Holland által alakított Peter Parker történetét, ahol döbbenetes körülmények között elbúcsúztuk tőle a Pókember: Idegenben végén: Mysteriónak hála Peter az egész világ előtt lelepleződött, ez pedig nyilván nem maradhat szó nélkül. Teljesen felborul a végzős tini eddig sem mindennapi élete, de még ennél is nagyobb baj, hogy Peteren kívül szerettei is komolyan megsínylik a nyilvánosságot.
Ahogy az már az előzetesekből kiderült, Póki nem máshoz, mint Doctor Strange-hez fordul, és egy varázslat segítségével mindenki fejéből ki akarják radírozni azt, hogy Peter Parker a Pókember.
A dolgok végül balul sülnek el, és valahogy ebbe a világba kerülnek át a korábbi Pókember-filmek főgonoszai. A trailerek ennyit meséltek el, és nem többet, úgyhogy a sztori taglalása terén mi sem merészkedünk tovább, viszont még így is, ügyelve minden leírt szóra, el lehet mesélni azt, miért is annyira csodálatos a Pókember: Nincs hazaút.
A Pókember 3 és A csodálatos Pókember 2 azért (is) botladozott, mert megpróbálta egyszerre több szupergonosz eredettörténetét felvázolni úgy, hogy közben a tényleges narratíva építésére már jóval kevesebb idő és energia jutott. Ezzel szemben a Nincs hazaút kész alapanyagokkal operál. A multiverzumos kavarás következtében itt rekedt szupergonoszokat ugyanis a régi filmeknek hála már jól ismerjük, mindenki tudja, kicsoda Doctor Octopus, Electro, Zöld Manó, Homokember, vagy a Gyík. Elvileg egyébként a Sony eredetileg az összes visszatérő gonoszt el akarta titkolni egészen a bemutatóig, de Tom Holland szerint rájöttek, ez teljesen lehetetlen.
Egyáltalán nem gond, hogy végül így döntöttek, pontosan azért is várták ennyire a rajongók ezt a filmet, mert újra akarták látni Alfred Molina Otto Octaviusát, Jamie Foxx Max Dillonját, Willem Dafoe Norman Osbornját, Thomas Haden Church Flint Markóját, és Rhys Ifans Dr. Curt Connorsét.
A forgatókönyvírók pedig kiváltságos helyzetben voltak, hiszen egyikük esetében sem kellett eredettörténetet mesélni, elég volt pár régi utalás és néhány rajongói szíveket felhevítő kikacsintás, hogy mindenkiben kétszáz százalékon égjen a nosztalgia gázlángja. Így pedig bőven jutott idő az egyébként rövidnek semmiképp sem nevezhető, nagyjából 150 perces játékidő alatt a történetmesélésre.
A Pókember: Nincs hazaút sztorija nem tartalmaz világrengető megfejtéseket, sőt néhol barátian bárgyú, de ez jelen esetben egyáltalán nem hiba, ettől lesz abszolút hű sok közkedvelt képregényes Pókember-történethez, egy az egyben azok hangulatát hozza, pont ahogy 2018-ban tette az animációs Pókember: Irány a Pókverzum!. És Pókembernek általában épp ezek a kalandjai a legjobbak, melyekben ismert ellenfeleivel kerül szembe, szuperhősfeladatai vegyülnek magánéleti kihívásaival, és a legnagyobb káosz közepén sem veszíti el humorát, tud nevetni a helyzeten és saját magán.
A Nincs hazaút vetítése alatt nem egy alkalommal tört ki a nézőközönség hosszú nevetésekben, elképesztően jó gegekkel dobálózik a film. Mellette azonban nem fél drámai, olykor egészen megrázó sem lenni, nem túlzás kijelenteni, hogy egyes jeleneteiben ez a film a valaha készült legmegrázóbb Pókember-mozi, és egyáltalán nem szégyen, ha olykor eltörik a mécses a nézőnél. Tom Holland az utóbbi pillanatokban mutatja meg, hogy ez tulajdonképpen egy felnövéstörténet végső szakasza, ebben a kalandban válik a kölyök Peterből az a felnőtt Peter Parker, akivé a Marvel Comics képregényeiben évtizedek alatt formálódott.
Tom Holland mellett a szerelmét, MJ-t alakító Zendaya, és a legjobb barátját, Ned Leeds eljátszó Jacob Batalon is most nyújtotta a legjobb teljesítményt, Benedict Cumberbatch pedig még mindig maga a megtestesült Dr. Stephen Strange. Pókember és Strange doki közös jeleneteit is csak dicsérni lehet, nem véletlenül nyilatkozta számos alkalommal mindkét színész, hogy remek volt a forgatás során közöttük a kémia, ez az állítás most tényleg nem csak a kötelező promókör része volt.
Végre Marisa Tomei May nénije is hangsúlyos szereplővé lépett elő, egyedül Jon Favreau Happy Hoganje lóg ki kicsit a sorból, de az ő karakterének kívülálló jellegére direkt rá is játszik a film.
Az ellenlábasok terén maradjunk annyiban, hogy akik anno saját filmjeikben kiemelkedőek voltak, azok most is pillanatok alatt a háttérbe tolták a többieket a játékukkal.
Nagyon árnyaltan ugyan, de az alapvető konfliktus, és Peter felnőtté válása mellett a film valamilyen szinten foglalkozik kicsit komplexebb gondolatokkal is, konkrétan azzal, hogy mennyi felelősségünk van a mi környezetünkbe akaratukon kívül betévedt idegenek irányába, ha tudjuk, hogy otthonukban mi vár rájuk.
Elhessegethetjük-e ezt a problémát, mondván, mindez nem a mi felelősségünk, vagy tevőlegesen részt kell vállalnunk életük bármilyen szintű jobbá tételében. Korunk számos aktuális problémája közül most a valóságban is ez az egyik leghangsúlyosabb.
Persze a Pókember: Nincs hazaút sem hibátlan. Egyes problémás helyzeteket megpróbál a lehető legegyszerűbb módon feloldani, és olykor saját lefektetett szabályaival sincs teljesen tisztában, ez leginkább a lezárásban érhető tetten, ami igazából egy elég nagy logikai bukfenc. Így vagy úgy azonban mindezeknek köszönhetően a stáblista lepörgése után eljutunk egy olyan új alapfelálláshoz, ami talán még annál is izgalmasabbnak tűnik, ahonnan anno Pókember MCU-s pályafutása elindult az Amerika Kapitány: Polgárháborúban.
2021-ben a Marvel nem tudta megrengetni ezidáig a mozikat. A Fekete Özvegy elég megosztó lett, a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendáját ugyan sokan szerették, de úgy istenigazán senki sem dobta el tőle az agyát, az Örökkévalókat pedig bár mi alapvetően kedveltük, a legtöbben kifejezetten rossz filmnek tartották. A Marvel filmes univerzum negyedik fázisának hatalmas szüksége volt a Pókember: Nincs hazaútra, épp úgy, mint nekünk, mozinézőknek.
Ezt a filmet ugyanis kötelező vetítőteremben látni, olyan élményt kap tőle a néző, amit kár lenne csupán otthon, a nappaliban csücsülve átélni. Pókember nem 2017-ben, hanem a jelek szerint 2021 decemberében tért valóban haza, és vált azzá a felnőtt szuperhőssé, akit az egész világ imád.
