Armie Hammer 2016-os filmje a színész zaklatás-botrányai ellenére erőteljesen dübörög a Netflixen. A Fabio Guaglione és Fabio Resinaro által írt és rendezett film Michael Stevens, a tengerészgyalogos történetét meséli el, aki 3 hónapja és 6 napja az észak-afrikai sivatagban vesztegel azért, hogy teljesítse társával Tommy Madisonnal (Tom Cullen) a rájuk kirótt feladatot - egy Szaíd Asszif nevű, 65 éves terrorista vezető kiiktatását.
A feladat azonban nem úgy alakul, ahogy eltervezik, ezért Mike-nak és Tommy-nak a terrorista sejttel a hátában, ellátás és a csapatuk támogatása nélkül menekülnie kell a homokdűnék között - egy sivatagi falu, vagyis a kimenekítési pont felé. Útjuk azonban a balszerencsés események spontán alakulása miatt módosul, főhősünk pedig a sivatagban reked. Nem is akárhogyan: egy aknára lép. Sorsa ezzel megpecsételődik, legalábbis addig, amíg a mentőcsapat oda nem ér. De vajon ki lehet-e bírni az embertelen körülményeket egy aknán ácsorogva, több napon át?
Az alapötlet izgalmas, annak ellenére, hogy akárcsak a Robert Redford-féle "Minden odavan" című 2013-as filmben - ahol a főhős egymaga küzd meg a vihar által megtépázott vitorlásán a végtelen óceánnal - itt Michael Stevens őrmesternek (Armie Hammer) kell egyedül harcolnia a semmibe nyúló homoktengerrel, a lába alatt élesedő aknával és a saját démonaival.
A történetet látva akaratlanul is felvetődött bennem egy - valószínűleg véletlenszerű - párhuzam. Mint tudjuk, Agatha Christie időről-időre Mary Westmacott álnéven lélektani regényeket írt, amelyekben azonban nem a tőle megszokott furfangos gyilkosságokra, hanem sokkal inkább a lélek mélységeiben rejtőző "sötét szörnyekre", vagyis a főhős saját, erőből elnyomott emlékeire, érzéseire helyezte a hangsúlyt. Az egyik ilyen regénye, a "Távol telt tőled tavaszom" egy Bagdadból Angliába hazautazó nő történetét meséli el, aki egy véletlen folytán több napra egy sivatagi állomáson reked. Itt, mivel nincs más választása, csak ő és a gondolatai maradnak - akárcsak Stevensnek. A sivatagi hőség és a magány különös emlékeket, látomásokat (Stevens esetében hallucinációkat) eredményez, amelyek már-már a megvilágosodás (vagy az őrület?) határát súrolják. A Mine főhőse - nyilván sokkal embertelenebb körülmények között - ugyanezt a haldoklás felé vezető, de tudatébresztő utat járja be, hiszen ahogy a súlya alatt működésbe lépő aknát, úgy a gondolatait sem tudja hatástalanítani.
Mike fizikai és mentális állapotának romlásával egyre több víziót látunk. Ezeknek köszönhetően ismerjük meg Stevens múltját, családját, az érzéseit, a vágyait és a félelmeit. Belelátunk a Jenny-vel (Annabelle Wallis) való furcsa kapcsolatába, a gyermekkorába, az apjával (Geoff Bell) és anyjával (Juliet Aubrey) való, nem mindig felhőtlen viszonyába. Megértjük, hogy a főhőst a hazafias érzelmeken túl mi késztette arra, hogy katonának álljon és miként éli meg, hogy mesterlövészként gondolkodás és érzelmek nélkül célpontokat kell kiiktatnia.
Ezek a flashback-ek nagyon jó dramaturgiai érzékkel vannak összevágva a sivatagi elemek által megtépázott katona valós fizikai küzdelmeivel, amelyek a néző előtt sokszor összefolynak: vannak pillanatok, amikor nehéz már átlátni, mi az, ami valóban megtörténik és mi az, ami csak vízió. Ez a készítőket dicséri, hiszen egy egyfőszereplős filmhez nagyon nehéz olyan forgatókönyvet írni, ami egyetlen pillanatra sem hagyja leülni a cselekményt, ezáltal folyton vibráló, kérdéseket felvető feszültséget eredményez.
Armie Hammer alakítása zseniális, minden mozdulata, félelme, fájdalma, reménye hiteles. Önkéntelenül is az általa alakított katona bőrébe bújunk, és töprengeni kezdünk, mi vajon mit tennénk egy ilyen helyzetben. És bár mi csak laikusként latolgathatjuk, mit csinálnánk egy aknán állva, kapunk azért némi infót a Schumann-manőverről, és úgy általában a taposóaknákról.
És hogy milyen esélyekkel lehet túlélni egy ilyen aknamezőn való átkelést? Tóth József mk. alezredes, fejlesztőmérnök és Dr. Lukács László mk. alezredes, egyetemi docens "Gyalogság elleni aknák" című tanulmánya szerint az aknák egymástól való távolsága az aknasoron belül 1-2 m, az aknamező vonatkozásában 30-50 cm. A történetbéli Stevens nem forrófejű katona, aki vaktában nekivág a sivatagnak. Számolni kezd: - "Az elmúlt 40 évben több, mint 8000 összecsapás zajlott ezen a helyen... úgy 33 millió (!) akna lehet itt." - mondja, mi pedig elborzadunk ezen a számon. A szakirodalom szerint azonban igaza van, hiszen Egyiptom az első helyen áll az "aknával fertőzött országok élén" a maga 23 milliós, a nomád népek által az "ördög kertjének" nevezett taposóakna-mezőjével úgy, hogy az elmúlt 15 évben 10 millió aknát hatástalanítottak az ország sivatagos területein.
Sergi Vilanova operatőr (aki gyönyörű képkockákon rögzítette a természet irányíthatatlan erejét) és a rendező a "kevesebb néha több"- elvet követve mutatja meg, mit tehet egy katona az embertelen hőség, a napszúrás, az éjszakai fagyok, a homokviharok, a vadállatok, a vérző sebek vagy épp a kiszáradás elkerülése érdekében.
A taposóaknával kapcsolatban több kérdés is felmerül, de egy filmről beszélünk, nem kell ezt nagyon komolyan venni és szakértőként viszonyulni hozzá. Sokan támadták a készítőket, mondván a filmben látható akna a puszta rálépéssel aktiválódik és robban, nem kell "lelépni" róla ahhoz, hogy működésbe lépjen. A film támogatói azzal magyarázták a robbanás késleltetésének lehetőségét, hogy azt mondták, ez egy ún. ugróakna, amely nem azonnal robban, "csak élesedik". A fent említett szakemberek szerint azonban "az ugróaknák esetében a közvetlen behatásra az aknába épített vetőtöltet segítségével a telepítési helyről függőleges irányban elmozdulnak ("felugranak") és a főtöltet detonációja ez után következik be".
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Ez azonban semmit sem vesz el a Mine idegtépő izgalmából és a jól felépített dramaturgiából. A történetnek mondanivalója van, az események nagyon nézetik magukat. Ez a film vélhetően azoknak fog tetszeni, akik kedvelik a háborús környezetbe ágyazott lélektani drámákat, ahol a hangsúly nem az akciójelenetekre, hanem az egyén boldogulására, a lelki mélységek megmutatására koncentrálódik. Számomra ez egy nagyon izgalmas, meglepően jó film volt, és dacára annak, hogy Armie a magánéleti zűrjei miatt szakmailag lehúzhatta a rolót, élmény volt a játékát nézni - csakúgy, mint a Halál a Níluson című Agatha Christie adaptációban, amiben legalább annyira jól játszott, mint ebben a történetben.
