Ali és Frazier, Hunt és Lauda, Prost és Senna, Borg és McEnroe, Karpov és Kaszparov. Csupán néhány példa a sport gazdag történelméből arra, amikor két fél elszánt rivalizálása olyan kiélezett versenyhelyzetet teremtett, amelynek láttán a közönség maga alá csinált a gyönyörtől. És mivel az embert úgy drótozták össze az idők hajnalán, hogy rendszerint annak drukkoljon, akit esélytelenebbnek tart, máris összeállt a sportfilmek receptje. Tulajdonképpen mindegy is, hogy megtörtént eset szolgál a film alapjául, vagy a forgatókönyv első sorától az utolsóig kitaláció az egész. Adott tehát a regnáló bajnok, kinek pozíciója megingathatatlannak tűnik, de aztán a semmiből előkerül egy kezdetben körberöhögött trónkövetelő, aki szívós munkával ledolgozza tetemes hátrányát, hogy végül a mindent eldöntő játszmában/futamon/mérkőzésen érjen fel a csúcsra.
James Mangold (Börtönvonat Yumába, Logan) legújabb rendezése mohón markol az előbb sorolt klisékből, ugyanakkor számos tekintetben el is tér azoktól, kezdve mindjárt témaválasztásával. Egyszerűen lehetetlen a ronda gyáraiban még rondább autók millióit összeszerelő, óriási pénzhalmon üldögélő Fordra Dávidként tekinteni, és ezzel párhuzamosan Góliátként kezelni azt a Ferrarit, amelynek olaszországi üzemében kézzel készülnek az inkább műalkotásnak, mint iparterméknek tetsző autócsodák. Egy kudarcba fulladt felvásárlási kísérlet után Henry Ford unokája felszívja magát, és ott akarja megverni Enzo Ferrarit, ahol az a legjobban fáj neki: a Le Mans-i 24 órás versenyen. Nagyot játszik az öntelt Ford porontyot alakító Tracy Letts, ahányszor csak feltűnik a vásznon, uralja a jelenetet, mert minden megmozdulása, gesztusa és szava hatalmat sugároz. Szó se róla, ritka ellenszenves figura, de a kanyarban sincs talpnyaló alelnökéhez, Leo Beebe-hez (Josh Lucas) képest az "Emberek, akiket szívesen pofán vágnék" listámon.
Az 1960-as évek első felében a világ legnagyobb presztízsű autóversenyei között számon tartott Le Mans-t a Scuderia Ferrari dominanciája jellemezte, aminek a Ford a versenypilótából lett tervező, Carroll Shelby (Matt Damon), segítségével kívánt véget vetni. Kellett azonban még valaki, aki nem csak vezetni képes a rekordidő alatt elkészült, és kezdetben számos hibától szenvedő konstrukciót, hanem ki tudja hajtani belőle a maximumot. Így került a csapatba az amerikai Phil Hill és az új-zélandi Bruce McLaren mellé kifejezetten Shelby kérésére az angol Ken Miles is. Miles (Christian Bale) ösztönös zseni, és mint általában a hozzá hasonlók, valósággal sportot űz abból, hogyan hergeljen maga ellen másokat. Bár nehéz természete számtalan konfliktus forrása, épp az ő csipkelődő beszólásai szolgáltatják a film visszafogottan adagolt, ám hibátlanul időzített poénjainak nagyobbik hányadát. Alapvetően nem tartom ördögtől valónak szinkronos filmeket, sőt sok olyat láttam, amit épp a magyar hangok és a sziporkázóan szellemes fordítók tettek az eredetinél jóval élvezhetőbbé. Ám Az aszfalt királyait szerencsésebb felirattal nézni, ugyanis Miles ízes brit akcentusa saját karakterrel bír, amiből a szinkron csak elvenni tud. Ráadásul Damon és Bale között tökéletes a kémia, láthatóan élvezik a szerepüket és a közös játékot, emiatt élek a gyanúperrel, hogy viszontlátjuk még ezt a kettőst a jövőben a filmvásznon.
Sarkalatos pontja az autós filmeknek, hogy képesek-e megteremteni a sebességérzet illúzióját, amivel gyakorlatilag az ülésbe szögezik a nézőt. Az aszfalt királyai e tekintetben is jól vizsgázik, a rengeteg közelinek és belsőnek, valamint szinte úgy érezzük, magunk is a száguldó járgányban foglalunk helyet. Le Mans naplemente után szakadó esőben óránként 300 kilométert is meghaladó tempó mellett borzongató. Sajnos helyenként kilóg a lóláb, magyarán szemet szúr a CGI, de még mindig jobb így, mintha valóban muzeális értékű versenyautókat törtek volna ripityára pusztán a film kedvéért. Talán a kelleténél hajszálnyival többször mutatja a kamera a sebváltót, a tövig nyomott gázpedált és a fordulatszámmérőt, de ez az apróság nem csorbítja a futamok izgalmát. Az már jóval inkább, ha valaki puszta kíváncsiságból még a film megtekintése előtt utánaolvas a történetnek és szereplőinek, de erről mindenki lebeszélnék, különben a drámai fordulatok nyers adattá válnak, az emberi sorsok pusztán információvá, és máris oda a varázslat.
Idén már biztosan nem fognak Az aszfalt királyainál jobb autós filmet bemutatni, észre se vesszük, úgy elröppen két és fél óra. A versenyzés mellett elég hangsúlyos a karakterdráma ahhoz, hogy ne csupán a benzingőztől megrészegült rajongóknak ajánljam jó szívvel.
