Meggyőződésem, hogy a Netflix cégbirodalmában dolgozik egy ember, aki egy személyben tehető felelőssé azért, hogy a filmes gyártásra (szerencsére a sorozatokért felelős részleghez nem ér el keze, ott sokkal nagyobb rendben mennek a dolgok) csak és kizárólag rossz forgatókönyvek kerülhessenek be.
Nevezzük mondjuk Tihamérnek. Tihamér (barátainak csak Tihi, szeret bowlingozni, megveti a hollywoodi forgatókönyvírókat, három macskája van, orrsövényferdülése miatt hörgésszerűen horkol, kertvárosban él, de nem szeret füvet nyírni, otthona is rendetlen, mert a járvány óta nem jár hozzá a takarítónője) hosszú évek óta a streamingpiacon domináns vállalatóriás megbecsült tagja, pletykák szerint protekcióval kerül a céghez, de senki nem tudja a pontos sztorit.
Nála kötnek ki a forgatókönyvek, hosszú napokig állnak az asztalán érintetlenül, míg ő a székében hintázva a plafont bámulja, és kifakult supermanes pólójának elgyengült cérnavégeit tépegetve ábrándozik arról, hogy egyszer majd megmutatja a világnak, milyen is a jó film. Persze végül sosem ír semmit, méretes asztalán roskadoznak inkább mások álmai, és a mindennapok üressége, a szórakoztatóipar húsüzemeket megszégyenítő futószalagja arra készteti, hogy csak rossz forgatókönyveket adjon tovább a gyártásnak, vagy gondosan belejavítgat az ígéretesebb darabokba, hogy azok fénye is megkopjon, mire elindulnak a kamerák.
Tihamér ettől boldog, hiszi, hogy majd egy napon ő léphet színre, amikor az emberiség belesüppedt a középszerűség 4K-ban streamlehető közönyébe. A vezetőség pedig elégedett a számokkal, az emberek így is, úgy is nézik a filmeket, Scorsese meg panaszkodjon nyugodtan a minőségi mozik haláláról, majd megint kap egy nagyobb költségvetést, de Tihamért is vele, hogy véletlenül se érhesse el senki a csillagokat.
Tihamér most Zack Snyder filmjét kapta meg. Sokaknak nem kell bemutatni a neves rendező munkáját, ő maga is szerette a Holtak hajnala remake-et, és persze fekete-fehérben is végignézte az HBO-n Az Igazság Ligája rendezői változatát, miközben a macskái rémülten fürkészték a mesterkélt művészi révedést imitáló fintorát, négy órán keresztül rettegve attól, hogy ma nem lesz semmi vacsorára.
Újabb zombis film tehát a Netflixen, Snydernek ráadásul rendszerint van egy egészen egyedi szemléletmódja, imádja a heroikus, már-már szinte állóképre lassított közelieket, ezzel pedig talán könnyedén palástolható is Tihamér aknamunkája. Persze hivatalosan Zack Snyder, Shay Hatten és Joby Harold jegyzik a forgatókönyvet, de a cégen belül mindenki tudja, hogy Tihamér azért alaposan átment a nyersanyagon, és a forgatáson már nem mert senki szólni, hogy ez a film bizony egyre rosszabb lesz a végéig, szinte percről percre leépítve a saját maga által támasztott elvárásokat.
Pedig Snyder hangulatot teremteni nagyon is tud. Még a zombis filmek zsánerébe belefáradt néző is beláthatja, hogy A halottak hadserege nyitánya szinte tökéletes, ad egy gyors felvezetést (amivel meg is magyarázza az aktuális apokalipszist pont olyan mélységben, ahogy ez elvárt lehet), majd a főcím alatt tökéletesre húzza a véres-szatirikus zombiparádét, az első 10 perc már-már a Zombieland magasságáig emelkedő kultművet sejtet.
Szerencsére Tihamér az ilyen dolgokhoz hülye, átcsúszott kezei között a parádés nyitány, nem tudta lehúzni a saját szintjére. Aztán a probléma ott kezdődik, amikor a szereplők elkezdenek beszélni, a színészek játszani, a cselekmény pedig bonyolódni, akkor az első pillanatokban mesterien ábrázolt szereplőgárda tragikus rövidséggel szétesik.
Talán nem kell mondani, hogy ha Ocean's Eleven - Tripla vagy semmi stílusú történetben gondolkodik az ember, akkor nem árt a karakterekre és a fordulatos cselekményre hangsúlyt fektetni. Talán Tihamér is tudta ezt, hogy mesterien megcélzott pontokon aknázta alá a sztorit, de ha egy film arról szól, hogy a hirtelen elszabadult zombiapokalipszis miatt karanténba zárt Las Vegast éppen atombombával akarja megtisztítani az elnök (vagyis Trump, bár ez nincs kimondva, de csodálatosan alázzák meg két mondatban), és egy hirtelen összerántott csapat ki akarja rámolni az egyik kaszinót még a nagy bumm előtt, akkor bizony nem árt megfelelő motivációt, karakterábrázolást, jól építkező feszültséget, több ponton kirobbanó katarzist, esetleg komolyabb csavart tenni a folyamatba.
A Holtak hajnala annak idején arról szólt, hogy az átlagember hogyan alkalmazkodik a túléléshez, sőt a Romero-féle klasszikus még komoly társadalomkritikát is épített a törzsfejlődésen végigmenő zombik sújtotta sztorira. Itt is megkapargatták ezt (vannak zombik és überzombik, a holtak társadalma fejlődik, gondolkodnak, mi több, éreznek is), de a világon semmi funkciója nincs az egésznek a sztori szempontjából.
Az ember persze mindig féreg, barátból ellenség lesz, ellenségből barát, ám mivel képtelenség kötődni a felszínesen behozott, egymásra szinte semmit sem építő szereplőkhöz (és ebben az őket totális takaréklángon megformáló színészcsapat sem segít, amelyből amúgy az egyik legjobb alakítást Dave Bautista nyújtja, holott félorkéra emlékeztető mimikáját tuti egy RPG karaktergenerátorával dobta ki az anyatermészet), ez szintén nem sokat visz előre az élmény tekintetében.
Tihamér elégedetten kortyol kihűlt mentateájából.
Ez a film pont nem elég vicces ahhoz, hogy akció-vígjátékként nézhessünk rá, pont nem elég drámai ahhoz, hogy a klasszikusabb zombis zsánerbe olvadjon. A random túlélők helyett profi harcosokat nézni egyébként üdítő változatosság, és az akciójelenetekkel sincs komolyabb baj (bár a CGI elbírt volna még egy kis törődést), de a cselekmény zavarbaejtően kiszámítható. Minden probléma, fordulat és dráma pont ott bukkan fel a sok belassított Snyder-onanizálás között, ahol várnánk, és ezt külön rontja az, hogy a szereplők közti kapcsolatok, feszültségek kibontását gondosan úgy helyezik el, hogy akár táblát is kitehetnének:
VIGYÁZAT! DRÁMA JÖN!
A jellemfejlődésről a Zombieland-rajongók (Tihamér nem látta, de szerinte biztos szar) tudnának mesélni, itt egyedül az apa-lánya kapcsolatot próbálja meg Snyder bemutatni valahogy, ami érthető saját tragédiájának fényében - örökbefogadott lánya, Autumn ugyanis öngyilkos lett -, de Bautista és Ella Purnell kapcsolata elszomorítóan szájbarágós és életszerűtlen párbeszédeken keresztül bontakozik ki és változik meg a cselekmény során.
A főhős, és a tragédiában tőle érzelmileg és fizikailag is eltávolodott lánya 5 perc alatt jön rá, hogy valójában egy félreértés miatt nem beszéltek évek óta, de apu azért magával viszi a zombikkal teli veszélyzónába, mert a gyerek ki akar menteni másokat. És bár gyűlöli az apját, azért a dráma hamar újra összeköti az aranyfonalat szívükben, mert apu most lopott pénzzel kárpótolná a kihagyott telefonokat, de közben arról álmodik, hogy neki tökéletes élet lenne egy food truckot nyitni. Tofus cuccokkal, mert most úgyis mindenki vegán. Igen, ez a dramaturgia.
Anyádat, Tihamér!
Az Army of the Dead lehetett volna jó film, ha egy kicsit is jobban akarják. Vannak benne jó ötletek, érdekes világot teremtett Snyder (és Tihamér), de a fejlődő élőhalottak kérdését sem bontották ki rendesen, nem kapott mélységet ez a vonal. Ennél sokkal jobb ötletekkel állt elő a Romero-féle 2005-ös Holtak földje, ha már példákat keresnénk, pedig az is nagyon messze állt a tökéletestől. A legnagyobb probléma mégis az, hogy végső soron sem badass bűnös élvezet, sem kamaradráma, sem szerethető szatíra nem kerekedett ki ebből az alkotásból, mindenből akart egy kicsit, de semmiben nem volt elég jó. Mindezt persze 2 óra 28 percben, hogy fájjon az idő múlása.
Pont úgy, mint Tihamérnek valahol mélyen a középszerűség, aminek foglyaként jövő hétfőn is fásult arccal veti majd bele magát a munkába.
