A DC teljesen egyértelműen elhagyta az eddigi, Zack Snyder-féle irányt, az univerzumépítést és a sötét hangulatot lecserélte a színes akcióra és a mókás beszólásokra. Lényegében olyan filmeket akar gyártani, mint a rivális Marvel, ez pedig most több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel össze is jött neki. A sajtóvetítésről kifelé jövet az volt az első gondolatunk, hogy az Aquaman már majdnem eléri egy közepes Marvel mozi szintjét, az pedig már egyéni ízlés kérdése, hogy ez előny vagy hátrány.
Képregény és képregény között hatalmas különbség van, jól tudják ezt azok, akik komolyabb ismeretséget kötöttek a DC Comics és a Marvel füzeteivel. Adott lenne tehát a lehetőség, hogy a két kiadó filmjei is más tónusban készüljenek el, erre az ötletre (és a Nolan-féle tényleg komor Batman trilógia sikerére) építve kezdett el kibontakozni a DC saját filmes univerzuma. A várt siker azonban elmaradt. Amíg a Marvel a nagyközönség számára ismeretlen karaktereket is könnyedén, akár egyetlen mozival is valódi kedvencekké tudott varázsolni, a DC még Superman és Batman párosával sem tudott igazából mit kezdeni. Az Igazság Ligája esetében is elmaradt a katarzis, eddig tényleg a Wonder Woman volt az egyetlen olyan DCEU-s mozi, amit őszintén tudtak szeretni a nézők.
Nincs tehát könnyű helyzetben a stúdió, ilyen hátszéllel kellett elindulna annak a filmnek, ami egy olyan csávóról szól, aki képes beszélgetni a halakkal. Az Aquaman már az Igazság Ligája után játszódik, de nagyjából egy félmondatban ki is merül az utalások sora, ezen felül már nem is akarnak kapcsolódási pontokat keresni. Arthur Curry (Jason Momoa) meséje, vagyis a világítótorony-őr és Atlanna királynő (Nicole Kidman) gyermekének története önállóan is élvezhető, saját lábakon járó mozi akar lenni, ami nem váltja meg a világot, mindössze szórakoztatni szeretne. És bizony tudtunk rajta szórakozni.
A kötelező tiszteletkörök és egy gyors felvezető után az is teljesen érteni fogja az alaphelyzetet, aki eddig csak Family Guy epizódokban látott bármiféle Aquaman megjelenést. Arthur, a félig ember, félig atlantiszi hős az emberek megmentésével tölti mindennapjait (mikor épp nem a kocsmában múlatja az időt), de hamar befut Mera (Amber Heard), hogy elmesélje neki, Atlantisz jelenlegi uralkodója, a főhős öcsikéje, Orm király (Patrick Wilson) éppen az egész felszíni világ leigázására készül. Aquamannek tehát el kell foglalnia a trónt, de ez csak akkor jöhet össze, ha megszerez egy legendás szigonyt - mert hát valami küldetés is kéne a főhősnek.
Adott tehát minden, ami egy izgalmas képregényfilmhez kellhet: családi viszály, szexi vörös hősnő, egy bikára gyúrt, bokától tokáig kivarrt hős, és egy hatalmas géppark, ami szépen összerakja a CGI körítést. Azon túl, hogy az Aquaman közel két és fél órája után nem fog az ember csalódottan kikászálódni a székből és unottan sem nézegeti majd karóráját, sajnos a felsoroltakon kívül nem kapunk semmi többet. Nincs meglepetés vagy bármiféle fordulat, az egyetlen csavarnak szánt történést a film első percétől biztosan lehet tudni. Még nagyobb baj, hogy egy kósza pillanatig sem fogunk aggódni a főhősért. Aquamannek ezen a pályán egészen egyszerűen nincsenek ellenfelei, tálcán kínálkozik neki siker, ha pedig valami mégsem jönne össze elsőre, akkor a mellékszereplők gyorsan kihúzzák a seggét a bajból. Apropó mellékszereplők: Nuidis Vulko (Willem Dafoe) és Néreusz király (Dolph Lundgren) karakterei szerintem kifejezetten jók voltak, sokkal többet néztem volna őket, mint a főgonoszokat.
A már említett Orm mellett ugyanis itt van még Fekete Manta (Yahya Abdul-Mateen II), aki akkora sablongonosz, hogy kartonpapírból sem lehetne kivágni nála nagyobbat. Képességei az átkozódás és az elvetemülten a kamerába nézés kettősében merülnek ki, pedig ebben a szupergonoszban igazából jóval több lenne, mint egy menő ruha és az aktuális bokszzsák elegye.
Arthur és Mera jól mutat együtt, de ki ne szeretne szép embereket víz alatt és víz felett látni kalandozni, bunyózni vagy épp flörtölni? Jó lett volna viszont azt is látni, hogy ezek a hősök egy kicsit esendőek, azt érezni, hogy a szigony utáni kutatásukat bármikor meghessegetheti a kudarc előszele. Ha nem vetül fel még a halvány gyanú sem arra, hogy a jók nem diadalmaskodnak, akkor bizony nem fogunk értük izgulni. A néző nem hülye, tudja, hogy a végén úgyis Arthur és pajtásai kerülnek ki győztesen, de az illúziónak meg kéne lennie, hogy akár rosszra is fordulhatnak a dolgok. Kvázi tanulságként annyit kaptunk, hogy a vízszennyezés nagyon csúnya dolog, és ha így folytatjuk, akkor feljönnek az atlantisziak balhézni. Ennél több kellene szerintem az üdvösséghez.
Ahogy már említettem, a tengermélyi élővilág csodaszépen sikerült. Szemkápráztató vízalatti tájak és különös mélytengeri lények tömegét pakolják elénk, vizuális téren nehéz lenne belekötni az Aquamanbe - talán csak a szárazföldi jeleneteknél, főleg a világítótoronynál lett kicsit túltolva a CGI. A zenékre ugyancsak nem lehet panasz, felcsendült pár olyan nóta, amikért engedjétek meg, hogy fejben beírjak egy teljesen szubjektívan megítélt piros pontot.
A fentebb vázolt hibák ellenére az Aquaman egyáltalán nem egy rossz film. Inkább csak az a baj, hogy elég langyos lett az egész. Könnyed és humoros akar lenni, de kevés a poén, a kikacsintás - mondjuk legalább egy viccesnek szánt pillanatot sem rontanak el. Akik nem vágynak komolyabb, esetleg mélyebb képregényfilmekre, akiknek a szuperhősökről csak a csillogó páncél jut eszébe és az, hogy a hős mindig nyer, most is jól fogják magukat érezni.
