Érdekes látni, ahogy egyre csak tágul a Marvel amúgy sem szűkös filmes univerzuma: karaktereik - noha típusfigurák - folyamatosan változnak, csiszolódnak, miközben a szuperhős zsáner egyre több műfajba kóstol bele. A tavaly a Hangyával - de ténylegesen az Ultron korával - lezáruló második fázis pedig nem csak továbbgörgette a karakterek sorsát, vagy behozott újakat, hanem egyre merészebben kísérletezett a műfaji elemekkel is: a buddy movie (Vasember 3) mellett volt itt vagány űropera és rideg kémthriller is.
Az említett nagy lezárás viszont inkább egy grandiózus helyzetjelentés lett, ami továbbgörgette a már meglévő szálakat és felvezette az elkövetkezendőket. Éppen ezért hiába volt helyenként emberi és könnyen szerethető, elfelejtett önálló lenni. Nem csoda, hogy Amerika Kapitány harmadik önálló (valójában inkább csapat-) filmjére nem kis súly nehezedett: megnyitni a harmadik fázist, újrarendezve a temérdek bábut a sakktáblán, ezzel tovább mélyítve a karaktereket (akikből mostanra nem kevés van) és magát az egész univerzumot. Számtalan buktatót rejtett magában a Russo tesók projektje, de szerencsére mindet elkerülték, ezzel pedig a Marvel egyik új ékkövét szállították le.
Szóval mindenki megkönnyebbülhet.
Mert az Amerika Kapitány: Polgárháború - noha a cím kissé túlzó - a legjobb fajta blockbustermonstrum, amihez csak szerencséd lehet: intelligens, izgalmas és drámai egyszerre. Míg a Bosszúállókban csupán felesleges farokméregetésnek hatott Rogers és Stark összeszólalkozása, mostanra mindketten a tetteik következményei által sújtott hősök, akik válaszút elé érkeztek. Ez az elvek és az egók összecsapásának a filmje, és ami a csodálatos az egészben, hogy egyikük sincs a kizárólagos igazság birtokában, még a tényleges, inkább katalizátorként funkcionáló gonosz sem, akit a marketing-hadjáratból ügyesen kihagytak. Mindkét oldal játékosainak megvannak a maguk érvei, amik érthetőek, tiszták és világosak, így a szellemi összecsapások legalább annyira élvezetesek, mint a monumentális harcok.
És azokból is akad szép számmal, mégsem hat egyik sem mondvacsináltnak vagy a saját világán belül túlzónak. Akad köztük kicsi, nagyobb és egy még nagyobb, ami rettentő szórakoztató, és mindegyiket a karakterek közötti interakció szüli, nem a forgatókönyvírók szeszélye. A Marvel Filmes Univerzum egyik legszórakoztatóbb összecsapása lett az a bizonyos reptéri szekvencia, amelyből a marketingesek csak ízelítőt adtak az előzetesekben és tetemes mennyiségű videóban, közel sem mutatták meg a legizgalmasabb részeket, öröm nézni a karakterek minden megmozdulását, hallgatni dialógusaikat.
A humorral pedig továbbra sincs gond, röpködnek az egysorosok, szinte mindenkinek van legalább egy, de inkább több jó pillanata, a mókagyárosok (lásd: Hangya és Pókember) ismét bedobják magukat, de nem kell félteni a többieket sem. Persze nem kell attól félni, hogy mindez a drámai és érzelmesebb részek (merthogy azok is akadnak bőven) rovására megy, minden szépen beleillik a nagy egészbe, sikerült ügyesen egyensúlyban tartani a keserű és édes arányokat, ami ekkora tömegnyomor közepette kifejezetten ügyes kötéltánc.
Bár ezt már megszokhattuk a korábbi részekből, a karakterek közötti kémia ismét remek, ebbe a közegbe tökéletesen belepasszolnak az újonnan érkezők is. Chadwick Boseman Fekete Párducként rendkívül hatásos, nagyszerű választás volt a szerepre és alig várjuk már az önálló filmjét. Pókember jeleneteivel képes ellopni a show-t és bár a pókruha teljes egészében a CGI-technológia szülötte, mégsem folyik le a vászonról, nem dobja ki a nézőt az élményből, megfelelően passzol a meglehetősen pimasz és rendkívül beszédes új pókarc karakteréhez. Már ennyiből is látszik, hogy Tom Holland helyt fog állni a Spider-Man: Homecoming esetében Peter Parkerként és szuperhős alteregójaként egyaránt, így aki előtt egy félrecastingolás rémképe lebegett, az gyorsan hessegesse el.
Ami negatívumként felróható a Polgárháborúnak, az egyértelműen a zene. Noha Henry Jackman muzsikái hozzák a kötelezőt, semmi olyan motívum nem volt, amit utólag is felismernénk, esetleg dúdolgatnánk, pedig sosem árt, ha egy film a zenéjével is képes megdobogtatni egy rajongó szívét. Szerencsére azért máshogy megy neki.
Bár az Amerika Kapitány: Polgárháború nem tud annyira grandiózus lenni, mint ahogyan azt a képregényrajongók a címe alapján várnák, ha el tudunk ettől vonatkoztatni (tehát nem a füzetekből megismert történet szolgai átemelését várjuk), akkor a Marvel Filmes Univerzumának eddigi legjobb filmjét szórakozhatjuk végig két és fél órán keresztül, amiről garantáltan vigyorogva fogunk távozni a teremből.
Ui.: ismét van stáblistás jelenet, kettő is, amiket érdemes megvárni.
