Sosem értettem azokat a negatív visszajelzéseket egy-egy klasszikus feldolgozása kapcsán, hogy "tönkreteszik valaki gyermekkorát", hiszen ha valami éveken, évtizedeken keresztül beleivódott az emlékezetünkbe és helyet szorítottunk neki szívünk könyvespolcán, akkor miért feketítené be, ha készítenek belőle akár egy tucat remake-et is? Az eredeti attól még egy cseppet sem változott, bármikor elővehető, dédelgethetjük a nosztalgiát. Ugyanez vonatkozik a Disney mesék élőszereplős adaptációira is, elvégre a vállalat nem törli ki a filmtörténelemből a kultikus alapanyagokat, pusztán a busás bevétel reményében megismerteti azt újabb generációkkal. Bármit is gondoljunk ezekről az adaptációkról, a Disney már többször bizonyította, hogy képes úgy megőrizni a rajongók által jogosan elvárt elemeket, hogy közben újdonságokat is tartogat nekik (lásd A dzsungel könyvét és A szépség és a szörnyeteget). Mivel az Aladdin különösen fontos számomra (az mindent elmond, hogy az Egy új élmény volt az esküvői bevonuló zeném), kíváncsian vártam, hogy Guy Ritchie vezényletével milyen módon gondolják újra az egyik legszebb rajzfilmet. Nem csalódtam.
Azt érdemes előre leszögezni, hogy aki arra számított, hogy a film ízig-vérig Ritchie stílusát tükrözi majd, az csalódni fog, de irreális elvárás is lett volna egy családi filmtől, hogy megidézze A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőt, a Blöfföt vagy éppen a Spílert. Mégsem mondhatjuk, hogy az összkép teljesen elütne a rendező eddigi munkásságától: bár színekben és jelmezekben nem fukarkodik a feldolgozás, a '92-es eredetihez vagy éppen a bollywoodi kavalkádokhoz képest egy visszafogottabb, kevésbé cicomás képet kapunk (de ez elkerülhetetlen, hiszen rajzolva sokkal könnyebb átadni, mint élőszereplős változatban). Giccsparádénak nyoma sincs és nincs olyan érzésünk sem, hogy pár cosplayes éppen egy flashmobot ad elő Indiában.
Viszont pontosan amiatt, hogy Agrabah és lakói át lettek helyezve a mi világunkba, sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz őket és a történetet, amelyben a jóravaló, de mégis tolvajlásból megélő főhős (Mena Massoud) egy rangban nála jóval feljebb lévő lányba szeret bele, és mindent megtesz annak érdekében, hogy méltó lehessen hozzá. Az Aladdin tanulsága már a '90-es években is ugyanúgy megállta a helyét, mint napjainkban, Ritchie-ék pedig gondoskodtak róla, hogy egy még letisztultabb képet kapjunk, amely nem követi szolgai módon az eredetit, kigyomlál pár feleslegesnek ítélt mellékzöngét és képes hozzáadni valami újat. Jázmin (Naomi Scott) szerepe például sokkal hangsúlyosabb lett, levedlette magáról a megmentésre szoruló hercegnő kliséjét, saját dalt is kapott (Speechless címmel megtaláljátok a YouTube-on), amely a film talán legerősebb eleme lett egy olyan mondanivalóval, amelyet sokan magukénak fognak érezni majd.
Sokat lehetne még mesélni az efféle változtatásokról, de úgyis mindenki arra kíváncsi, hogy Will Smith hogyan állta meg a helyét Dzsinnként. Azzal valószínűleg senkinek nem fogunk meglepetést okozni, hogy Robin Williams zsenialitásához képtelen volt felnőni, de érezhetően nem is törekedtek erre. A színész a saját személyiségét, a már többször is megvillantott lazaságát és stílusát vitte bele a mindenható lény karakterébe, amely minden ripacssága ellenére kifejezetten üdítően hathat azok számára, akiknek nem áll fel a szőr a hátán azonnal, ha megpillantják Bel-Air ifjú hercegét. A Smith-féle Dzsini ugyanolyan szórakoztató tud maradni kéken és emberi formában is, az Aladdinnal alkotott párosuk pedig meglepően jól működik. De ugyanez elmondható a Mena Massoud által eljátszott címszereplő és a Naomi Scott megformálásában látott Jázmin alkotta duóról is, akiken a működő kémiának hála nem érezzük azt, hogy csak a forgatókönyv miatt látnak egymásban valamit. A gyenge láncszem egyértelműen Jafar (Marwan Kenzari), akinek bár érthetőek az indítékai és hozza azt, amit hoznia kell egy fő rohadéknak, de sokkal szürkébb és érdektelenebb lett, mint rajzfilmbéli megfelelője (ugyanez vonatkozik Jágóra is, noha akad egy-két jó pillanata).
Mindent összevetve, aki pozitívan élte meg azt, ahogy a Disney feldolgozta A dzsungel könyvét vagy éppen A szépség és a szörnyeteget, hasonlóan jó élményekkel fog gazdagodni az élőszereplős Aladdin megtekintése után is. Az imént leírtakból egyértelműen kiderül, hogy nem hibátlan adaptációról beszélünk, viszont bőven van annyi értékes pillanata, hogy kárpótolni tudjon az esetleges hiányosságokért. Ne riasszon el titeket a magyar szinkron sem, sikerült kifogástalanul eltalálni a szereplők hangjait (Kálid Artúr is magabiztosan és élvezetesen hozza Dzsini figuráját), a dalok pedig így is ugyanolyan jól hangzanak, mint angolul (sőt, meg merem kocáztatni, hogy kifejezőbbek, élettel telibbek). Ha kételkedtetek, hogy mi szükség volt rá vagy esetleg az eredetihez hű szolgai másolatot vártatok a filmtől, akkor hagyjátok, hogy rátok cáfoljon az Aladdin.
