A látszat ellenére egyáltalán nem könnyű betörni Hollywoodba, és akinek összejön, az sem lehet biztos a dolgában, hiszen olyan a nézői kedv, a piac és a sikerrecept, mint az időjárás: folyamatosan változik. Számos olyan alkotás készült az álomgyárban, amik nem érdemelték meg a pénzlavinát, mégis özönlöttek rájuk a nézők (elég csak A szürke ötven árnyalatára gondolni), és rengeteg olyan is van, amit kedveltek ugyan a kritikusok, de a közönséget akkor éppen hidegen hagyták, így a stúdióknak csalódást okoztak (keresve sem találhatnánk jobb példát Az U.N.C.L.E. emberénél).
Szerencsére minden korszaknak vannak szerencsés feltámadásai, vagyis azok a művek, amik a premierjük idején megbuktak, ám a későbbiek folyamán finom kultusz épült köréjük, ugyanis egy másik kor, egy másik generáció vagy éppen egy másik felület fogyasztói jobban tudták értékelni őket.
Ezek közül választottunk ki tíz olyan különleges filmet, amik noha anyagilag nem teljesítették a hozzájuk fűzött reményeket, az utókor mégis meglátta bennük az értéket és manapság már kisebb-nagyobb létszámú rajongóbázist tudhatnak magukénak - minket is beleértve.
Az élet csodaszép (1946)
Aki egy picit is szereti a karácsonyt, az minden bizonnyal találkozott már az ünnepi filmek kihagyhatatlan darabjával, a Frank Capra (Szigorúan bizalmas, Arzén és levendula) által rendezett Az élet csodaszéppel, amelyben James Stewart elkeseredett karakterét emlékeztetik arra, hogy érdemes élnie és hiánya nagy nyomot hagyna a környezetében. Olyan örök igazság és kortalan tanács ez, miért nem lehetünk elég hálásak Caprának és Stewartnak, ám akkoriban jóval kevesebb dicsérettel kellett beérniük az alkotóknak: vegyes kritikákat kapott és a bevételei is kiábrándítóak voltak. Az élet csodaszép akkora bukás volt, hogy Capra produkciós cége, a Liberty Films csődbe ment, és csak évtizedekkel később, 1974-ben változott meg a helyzet, amikor a film szerzői joga lejárt. A közkinccsé vált - és így licenc-, illetve jogdíjak nélkül sugározható - alkotás új életre talált a televíziós közvetítéseknek köszönhetően, és a karácsonyi klasszikusok között találta magát.
Szárnyas fejvadász (1982)
Manapság már sorozatot faragnak belőle az Amazon Prime-ra és Denis Villeneuve olyan színészekkel készített folytatást hozzá, mint Ryan Gosling, Dave Bautista és Ana de Armas, de mindezek eltűnhettek volna az időben, akár a könnyek az esőben, ha az 1982-es Szárnyas fejvadász nem éli túl a bukást. Ridley Scott sci-fi drámája hiába készült el Han Solo és Indiana Jones megformálójával, Harrison Ford sztárereje sem segített abban, hogy a 30 millió dollárból forgatott film kétszer-háromszor annyit hozzon vissza a pénztáraknál. A 6 milliós nyitás nem sok jóval kecsegtetett, és végül a 41 milliós végeredmény sem adott sok okot a mosolygásra, a feltételezések szerint más aktuális nagyágyúk, mint például az E.T., a Star Trek 2: Khan haragja és A dolog vonták el a figyelmet Rick Deckardról. A film öregedésével aztán egyre többen ismerték fel, hogy a Philip K. Dick 1968-as regényén (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?) alapuló Szárnyas fejvadász egy korát megelőző remekmű.
Hegylakó (1986)
Bár Christopher Lambert számos filmben szerepelt eddigi pályafutása során, karrierjének két legnagyobb sikere egyértelműen az 1986-os Hegylakó és az 1995-ös Mortal Kombat. De Connor MacLeod nélkül talán Raident sem játszhatta volna el és az első Budapest Comic Conon sem üdvözölhettük volna sztárvendégként, szóval a színész sokat köszönhet a halhatatlan harcosnak. A fantasy akció-kaland sorsa azonban majdnem megpecsételődött a bemutatásával, hiszen 19 millió dolláros költségvetését sem tudta visszahozni (nagy nehezen eljutott 13-ig), ráadásul vegyes kritikákat is kapott. Mindezek ellenére is a popkultúra szerves részévé tudott válni ("csak egy maradhat"), megágyazott egy franchise-nak és a Queenre is hatást gyakorolt (Brian May-t például az inspirálta a Who Wants to Live Forever megírására, hogy látta a Connor és felesége, Heather közötti szerelmi jeleneteket). Ebben is nagy szerepe volt a házimozis forgalmazásnak.
A remény rabjai (1994)
Ha felmentek az IMDb Top 250 filmes listájára, mit találtok a legelső helyen? Bizony, Frank Darabont '94-es Stephen King-adaptációját, amely minden idők egyik legszebb története a barátságról és emberségről. Ám a premierkor még nem volt ekkora visszhangja és a mozikat sem rohamozták meg azért, hogy láthassák Morgan Freeman és Tim Robbins börtönhistóriáját. Sőt, a 25 millió dollárból készült dráma az Egyesült Államokban 30 millióig sem jutott el, világszerte pedig jószerint tudomást sem vettek róla. Aztán egy évvel később nagyot fordult a kocka, amikor hét Oscar-díjra jelölték, Darabont szerint ez volt a fordulópont a projekt életében. Egyre többen fedezték fel maguknak a filmet, a szájhagyomány pedig olyan erős volt, hogy az újabb bemutatók, ismételt moziba küldések és a masszív VHS-eladások miatt szárnyalni kezdett A remény rabjai. A közvélemény piedesztálra emelte, Darabont pedig két további King-feldolgozással is jelentkezett később, a Halálsoronnal és A köddel.
Félelem és reszketés Las Vegasban (1998)
A film joggal szerepelhetne a legnehezebben összejött produkciók toplistáján is, ugyanis több mint 25 éven át igyekeztek tető alá hozni Hunter S. Thompson regényének megfilmesítését. A '70-es években még Jack Nicholsont és Marlon Brandót próbálták megnyerni hozzá, majd Dan Aykroyd és John Belushi következett, végül a kilencvenes évekre Johnny Depp és Benicio del Toro kerültek a producerek látóterébe, velük aztán végül jó lóra tettek. Nem úgy a büdzsével, mivel az az eredeti terv (5 millió dollár) közel négyszeresére (körülbelül 18 millióra) duzzadt. Nem is lett volna ezzel baj, ha a kasszáknál megfelelően teljesít, ám a Félelem és reszketés Las Vegasban akkoriban nem találkozott a nézői igényekkel, amit a 11 millió dollárt sem elérő bevétel hűen tükröz. Mint a cikk több címének, úgy Terry Gilliam (Gyalog galopp, Időbanditák) rendezésének is a DVD-megjelenés jelentette a mentőövet: az otthonokban megfordulva kultikussá vált Raoul Duke és Dr. Gonzo drogtúrája.
Szuper haver (1999)
A The Iron Giant akár Disney-alkotásnak is tűnhetne (és nem is alaptalanul, hiszen a rendező, Brad Bird legtöbbször a Disney-hez tartozó Pixarnál alkot), pedig a Warner Bros. felelt érte. Az egy robot és egy kisfiú barátságát csodálatosan, érzelmesen és látványosan bemutató, a filmipar egyik legszebb befejezésével rendelkező animációs film megvalósítása nem kevés összeget emésztett fel, de a végeredményt látva a 70 millió dollár minden egyes centje megérte. Csakhogy Amerikában mindösszesen 23 milliót kapart össze, a világ többi részén pedig szinte be sem mutatták, így gigantikus bukás lett belőle (amit Brad Bird a szintén meg nem értett Holnapolisszal is elszenvedett 2015-ben). Az elemzők a rossz időzítésnek és a közönség bevonzására tett kísérletek sikertelenségének tulajdonították a dolgot. Jól megérdemelt kult státuszát így is sikerült kiharcolnia magának az évek során, 2015-ben pedig a rajongók legnagyobb örömére megjelent a felújított és kibővített változat, a Signature Edition.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Harcosok klubja (1999)
Az első szabály: egy szót sem a Harcosok klubja gyenge bevételeiről. David Fincher különleges drámája - amely joggal van ott minden filmes fordulatokkal foglalkozó listán - ugyanis nem teljesített túl jól a premierkor: több mint 60 millió dollárból készítették, és 11 milliós bevétellel nyitott. A stúdió szempontjából legfontosabb piacon, az amerikain összesen 37 milliót tudott összeszedni, és csupán a nemzetközi bevételeknek köszönhetően nem lett belőle minden idők egyik legnagyobb anyagi kudarca. Az élet csodaszéphez hasonlóan aztán a DVD-megjelenéseknek köszönhetően lett egyre népszerűbb, az évek alatt pedig kiérdemelte a kultikus jelzőt. Tíz évvel később a The New York Times "korunk meghatározó kultfilmjének" nevezte, manapság pedig nem hiányozhat egyetlen cikkből sem, ami Brad Pitt, Edward Norton vagy David Fincher legjobbjaival foglalkozik.
Donnie Darko (2001)
A filmet majdnem a kábeltévére száműzték a mozik helyett, mivel - két évvel a Columbine középiskolai mészárlás után - aggodalmat keltett az, hogy a tizenévesek öngyilkosságát népszerűsíti. Végül a Newmarket Films és az IFC Films mentették meg, majd az Egyesült Államok 58 mozijában volt látható. A film azonban alig kapott reklámot és a repülőszerencsétlenséget ábrázoló felvételeket tartalmazó trailer sem sült el túl jól a 9/11-es támadások után, ezért nem meglepő, hogy a 6 milliós büdzséből készült pszicho-thriller pusztán 110 ezer dollárral nyitott és katasztrofálisan teljesített (alig lépte át a 7 milliót összesítésben). A rendkívül alacsony ismertsége ellenére egészen jól fogyott VHS-en és DVD-n, így mire a rendező, Richard Kelly évekkel később előállt a Director's Cuttal a teltházas fesztiválok közönsége előtt, már egy kisebb kultusz övezte filmjét, amely azóta minden egyes évvel erősödik, köszönhetően többek között Jake Gyllenhaal ázsiójának is.
Scott Pilgrim a világ ellen (2010)
A képregények és videojátékok rajongójaként nehéz beletörődni, hogy a nézők nem fogadták kirobbanó lelkesedéssel Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) geekekhez intézett szerelmeslevelét, márpedig Bryan Lee O'Malley különleges képregényének adaptációja nem lett kasszasiker, hiába vonultatott fel olyan ismert arcokat, mint Michael Cera, Mary Elizabeth Winstead, Chris Evans, Anna Kendrick és Brandon Routh. Scott Pilgrim 60 millió amerikai zöldhasúnak köszönhetően találkozhatott össze Ramona Flowersszel és hét ördögi exével, de globális mozis pályafutásának végére az 50 milliót sem hozta vissza. A kritikusok azonban kedvelték Wright feldolgozását és idővel egyre több néző szeretett bele a vizualitásába, a szereplőkbe, a zenékbe és a komikus hangulatába, így a Scott Pilgrim a világ ellent már nevezhetjük kultikusnak.
Dredd (2012)
A Dredd bírót megalkotó John Wagner és Carlos Ezquerra valószínűleg nem gondolták volna, hogy Hollywood ilyen nehezen fog boldogulni posztapokaliptikus művükkel, márpedig a Mega City-ket felügyelő bírák koncepciója két emlékezetesebb filmváltozatot tud csak felmutatni: az egyik a bűnös élvezetnek számító, 1995-ös változat Sylvester Stallone-nal, a másik pedig a tíz éve bemutatott verzió Karl Urbannal. Ikonikus karaktere, szikár főszereplője, a közönségkedvenc The Raidre hajazó sztorija, az egyhelyszínes, de kreatívan megoldott háttere, a kíméletlen akciózása és a megbízható szereplőgárdája (Urban mellett Lena Headey és Olivia Thirlby is hozza, amit kell) ellenére érthetetlen módon még a visszafogott, 50 millió dolláros költségvetését sem tudta összekalapozni (Amerikában például csak 13-at termelt), pedig a Lionsgate-nek nagy tervei voltak vele, franchise-t akart. Azóta egy egyre népesebb és kitartó rajongótábor mutat rá szüntelenül az erényeire és követeli hangosan, hogy legyen folytatása, szóval halvány a remény, de legalább van.
