A Vikingek fanatikus rajongói minden bizonnyal összeszorított fogakkal várták kedvenc sorozatuk folytatását, ami az eredetihez képest 100 évvel később szövi tovább az északiak sorsfonalát, ám Michael Hirst olyan magasra tette a lécet, hogy az új alkotócsapat, vagyis Jeb Suart és a háromfős írócsapata, valamint az új színészgárda bárhogy is akarta, nem tudta megugrani azt.
A történet a 11. századból, Danelawból, egy viking lakta, London közeli városból indul, Szent Brice napján. A Sigurdsson fivérek ünnepségébe csöppenünk bele, ráadásul épp abban a hangulatban, ahogy azt annak idején Ragnar Lothbrok csarnokában megszokhattuk. Odakint azonban viharfelhők közelednek, hiszen a vikingek és az angol királyi család, valamint a keresztények és a pogányok közti szakadék megállíthatatlanul nő, és érezhető, hogy ez egy ponton végleges szakadáshoz vezet majd...
Főhőseink, a Grönlandról származó testvérpár, Leif Erikson (Sam Corlett) és Freydís Eiríksdóttir (Frida Gustavsson) sorsfordító utazásra indul az óceánon át egy oly kicsi és ócska lélekvesztőn, amelyen másnak esélye sem lenne a ház-magas hullámok közt, de úgy tűnik, az istenek odafent más végzetet szánnak a testvéreknek, mintsem, hogy a viharban leljék halálukat. Végzetük - noha ezen a ponton még nem tudják - véres harcmezőkre vezeti őket, és összeforr majd más viking harcosokéval. Barátokat, szerelmeket, ellenségeket szereznek, miközben megjárják Kattegattól Londonig a földi pokol minden bugyrát.
Az alaptörténet, noha történelmileg sok helyütt nem hiteles, ugyanolyan jó hangulatú és sodró lendületű lenne, mint a nagynevű előd, de a dramaturgiával akadnak problémák. A készítők túl sok eseményt akartak egyszerre a történetbe zsúfolni. Nincs idő megszokni az atmoszférát, rém gyorsan következnek egymás után a jelenetek és egyiknek sincs igazán mélysége. Aki emlékszik még a Vikingek első 2 percére, pontosan tudja, azokban a képkockákban minden benne volt: a vértől mocskos Ragnar és Rollo, ahogy az utolsó ellenségeiket leszúrják, a tekintetükön átsütő eszelősség és a halottak lelkéért alászálló valkűrök szertefoszló árnyai olyan epikus hangulatot adtak már az első légvételhez, ami vélhetően bele is szorult abban a pillanatban a nézőkbe. Odin baljós feltűnésével, a viharfelhők közt alászálló hollókkal, a véres hulláktól feketéllő réttel mindent megkapunk, amit abban a pillanatban tudnunk kellett a skandináv mitológiával átitatott viking hitvilágról.
A Valhallában - vélhetően a hasonlóság kedvéért - szintén in medias res indul a történet, de nincs meg benne az az erő, ami a Vikingek 6 évadát végigkísérte. Tény, hogy a Ragnar-Lagertha-Rollo-Floki és Athlestan által alakított csapat ikonikussá nőtte ki magát, de ők az első évadban is sokkal karizmatikusabbak voltak, mint a Valhalla színészei - akiről nem lehet azt mondani, hogy ne lennének jók. Talán a hiba a 4 író által négyféleképpen megírt forgatókönyvében is keresendő. Az írók ugyanis nem engednek teret a karakterek mélyebb megismerésének, pedig a Harald Sigurdssont játszó Leo Suter és a dán Kanute királyt megformáló (Barber shopba illően jó fizimiskájú) Bradley Freegard is megérdemelné.
Remekül teljesít az álszent Olafot alakító Jóhannes Haukur Jóhannesson, és a pszichopata Kare jarlt játszó (és megszólalásig Assassin's Creed figurának kinéző) Asbjørn Krogh Nissen, továbbá a zsúrpubi Edmund királyfi képében tetszelgő Louis Davison, akit szívből meggyűlölünk és a halálát akarjuk látni minden egyes színrelépésekor - de ez csak az ifjú színész tehetségét dicséri.
Számomra a legnehezebben emészthető pont az, hogy a készítők fojtogatóan nő-központúvá tették a sorozatot. Nyilván, szükség van "shieldmaidekre", akik klasszak is (bár nem annyira, mint Lagertha volt), de túl sok jelenetben és túl sokat szerepelnek, ráadásul mindig úgy ábrázolják őket, mint akik ezerszer jobbak, mint a férfi harcosok, mégis, a csatamezőn úgy lemészárolják őket, mint a konyhakertészek salátát. Nem mondom, az utolsó epizódokban ennek kifejezetten örültem, de annak nem, hogy ennyi helyet elvettek az értékes forgatókönyv-oldalakról. Mert ahol ők visítoztak, ott harcjeleneteknek kellett volna lenniük. De kaphattak volna a drámai / erotikus jelenetek is több játékpercet, hogy a néző megélhesse azokat a hullámvölgyeket és hegyeket, amiket a Vikingekben megszeretett.
Érdekes momentum, hogy az északiak között feltűnik egy fekete bőrű harcosnő, akit Caroline Henderson úgy jelenít meg az első jelenetben, mintha egy forgatásra betévedt ügyvédnő lenne szőrme pelerinben, becsavart loknikkal.
Fura kép, pláne, hogy az általa alakított karakternek eredendően férfinak kellene lennie, de a színésznő kitűnően hozza a jarl alakját, és a származására is magyarázatot kapunk - a tömegben feltűnő fekete statisztákra nem, de ezt képzeletben, gondolom, mind hozzászőjük.
A Valhalla gyönyörű tájakon, egy sötét, komor, véres, mégis, valamiért vonzó korszakban játszódik, olyan viking harcosok között, akikkel mi, nézők is szívesen együtt élnénk, ha tehetnénk. Mondjuk ki: ez a sorozat a vikingeket lenyűgözővé teszi - még a rosszakat is, mivel olyan zsigeri egyenesség, bátorság, harci düh, legyőzhetetlen erő és vak hit van bennük, ami a modern kor sunyi, puhos, mindentől rettegő és mindenen jajveszékelő emberétől fényévekre van. Valahol, titokban, a legtöbben olyanok szeretnénk lenni, mint amilyenek ők, akkor és ott voltak.
Az operatőrtől megkapjuk azt a hangulatot, amit oly régóta vártunk, de a forgatókönyv hibáiból adódóan a zaklatottan és röviden felvett jelenetek sokszor kizökkentenek ebből. A csavarok jók, a karakterek aljassága azonban kisdobosként hat a nagy elődök közt vívott ármánykodáshoz képest. A párbeszédekben nincs hiba, jók a viking poénok és a beteg hazugsággal átitatott bigott istenhit bemutatása is, ahogy Krisztus zászlaja alatt ontanak vért és rabolnak aranyat a megtért "keresztények", akárcsak a középkori keresztes hadjáratokban.
A sorozatot azt hiszem, nem szabad a Vikingek folytatásának tekintetni, mert akkor csalódni fog az ember. Inkább afféle kistestvérként kell rá nézni, ami hasonló élményt nyújt, és amiben sok potenciál rejlik, mint a nagy elődben, és akkor élvezni fogjuk minden percét. A grönlandi Leif karaktere esélyes, hogy egy nap utoléri Ragnar népszerűségét, és Harald is ikonikus harcos lehet, ha többé nem adnak a szájába olyan mondatokat, mint az "érted lemondanék a végzetemről" - mert egy viking harcos nem mond ilyet.
Reméljük, az emberáldozatokból is visszavesznek, mert már mindenhogy megmutatták nekünk, és ehelyett is a férfi karakterekből kapunk majd egy kicsit többet.
Ragnar fiai nem voltak erősebb karakterek, mint a Valhalla színészei, így jó eséllyel, ha a készítők komolyabban rászívják magukat a témára, ez egy nagyon klassz sorozat lesz, aminek minden percét élvezni fogjuk.
A sok csapkodó nőn túl számomra kiábrándító volt az első epizód tengeri jelenete, ami egyébként éles ellentétben áll a sorozat többi hajós pillanatával. Itt valahogy ordít a felvételről, hogy műtermi, és ez nagyon zavaró, ahogy az is, hogy az utolsó jelenetekben a statiszták a nyílzáporban leeresztett pajzsokkal futnak, mintha csak eső esne rájuk. Az angol király a valóságban középkorú volt, nem 70-80 éves, mint a filmben, de akkoriban a vikingek közt is, kiváltképp a harcos királyok között ritka volt az öregember. Ezek apró, de zavaró hibák - megint csak a Vikingek miatt, ahol minden (véres) fűszál és balta megfelelően állt (ki az emberek fejéből).
Ragnar csapata nehéz örökséget hagyott a követőire, de reméljük, a Valhalla vikingjei felkötik a gatyát és megmutatják, érdemes kivárnunk a következő két évadot is. Skal!
