Brian Michael Bendis nyolcrészes képregénysorozata, a 2008 júniusa és 2009 januárja között futott Secret Invasion nem véletlenül vált anno instant klasszikussá. Gondos előkészítés vezette fel a szériát, amiben kiderült, hogy a Föld legnagyobb hősei közül igazából többen is alakváltó skrull ügynökök, és bizony a 2006-os Annihilation történetszálban megsemmisített Skrull Birodalom egykori polgárai úgy döntöttek, szépen átveszik az irányítást bolygónk felett. Mindezt azért sikerült nagyon jól felépíteni, mert Bendis már a 2004-es Secret War minisorozatban és a szintén általa írt The New Avengers képregényekben is gondosan ügyelt az apró kis jelek, információmorzsák elszórására. Ennek következtében az olvasó a Secret Invasion füzeteket lapozgatva jogosan csaphatott a fejére, mondván, végig ott volt mindez az orra előtt, csak épp nem vette észre.
Nos, ez a gondos előkészítés, ez a tudatos felvezetés hiányzik teljesen az MCU legújabb tévésorozatából, a Secret Invasion képregényeket adaptáló Titkos invázióból. Megszokhattuk már, hogy a Marvel Studios adaptálás alatt sosem szolgai másolást ért, az írók mindig csak apróbb elemeket emelnek át, egyébként teljesen új sztorikat kreálnak a klasszikus vázakra felhúzva. És nem is az a baj, hogy más a cselekménye a képregénynek és a sorozatnak, hiszen a füzetekben szerepel egy csomó olyan fontos karakter, aki még nem tette tiszteletét az MCU-ban. A gond az, hogy egyetlen pillanatig sem érezzük, izgulni kéne azon, hogy ki a skrull és ki nem. Holott épp ez lenne a lényege az egész történetnek.
Öreg Fury nem vén Fury
A Titkos invázió egyértelműen a Samuel L. Jackson által alakított Nick Fury személyes kalandja. Fury ugyanis visszatér a Földre arról az űrállomásról, ahol eddig a bolygót fenyegető veszélyeket kémlelte, és elkezdi felgöngyölíteni egy nagy összeesküvés szálait. Kiderül, hogy a Marvel Kapitány mozifilmben megismert skrullok elég jól érzik magukat nálunk, és mivel Fury hiába ígérte meg anno, nem intézett nekik saját planétát, ezért inkább köszönik szépen, elfoglalják a miénket. Ennek érdekében átveszik a Föld legfontosabb vezetői közül többek személyazonosságát, és elkezdenek azon dolgozni, hogy egymás ellen ugrasszák a katonai nagyhatalmakat.
Samuel L. Jackson immár 74 éves, ez teljesen világos, a sorozat viszont túlzottan sokat foglalkozik azzal, hogy Nick Fury megöregedett. Riválisai lesajnálják, nem nézik ki belőle, hogy még egyszer utoljára keményen oda tudna csapni, holott Fury esetében mindig alapvető volt a kőkeménység. Egyszerűen nincs rendesen megmagyarázva az, hogy Jackson karaktere miért váltott öreguras tempóra, ahogy az sem, hogy a széria egy pontján miért kapcsolt vissza a régi sebességre gond nélkül. Nem rossz téma a kiöregedés, de amit itt kaptunk, az simán csak vékonyka írás, abszolút nincs alátámasztva az, hogy miért zuhant meg ennyire Nick Fury - az pedig messze nem tekinthető indoklásnak, hogy elhagyta a jelek szerint a borotváját. És mindezeknek különösen annak fényében nincs semmi teteje, hogy a hatrészes sorozat végére Fury simán újra régi önmaga lesz. Az indoklás nélküli karakterfejlődés olyan, mint az ütvefúróra táncolás: fura és nincs a világon semmi értelme.
Van persze, amikor működni is tud a Titkos invázió, ez leginkább a párbeszédekben érhető tetten. Nem véletlenül emlegették sokan a Marvel Andorjaként a sorozatot, bár szögezzük le gyorsan, hogy fényévekre van Tony Gilroy szériájától. Fury és a Ben Mendelsohn által alakított Talos beszélgetései kifejezetten jók, itt odatették magukat az írók. Érdekes szereplő Emilia Clarke karaktere, Talos lánya, G'iah is, akiről hosszú ideig nem tudjuk, igazából melyik oldalon áll, és ezért legalább tényleg rághatjuk egy picit a körmünket.
A főgonosz, Kingsley Ben-Adir Gravikja az alkotók szerint messze nem egy sablongonosz, és bár azért nem mentek kilométerekre a sablonoktól, tényleg nem olyan, mint a legtöbb egykaptafás Marvel-rosszfiú. Módszerei kegyetlenek, de még legbrutálisabb megoldásai mögött is látni lehet a motivációkat.
Az igazi főnyeremény viszont nem ő, hanem az Olivia Colman által alakított MI6-es vezető, Sonya Falsworth lett. Falsworth egy csilingelő hangú kedves kis nénikének tűnik, aki szadistább módon tud vallatni, mint arra egy Marvel-sorozatban számítana az ember, és úgy fenyeget meg mindenkit, hogy azzal garantáltan mosolyt csal a nézők arcára.
A nagy megfejtés
Érdekes kérdés az, hogy mennyire menjünk bele a spoilerekbe, de mivel a Marvel is simán kirakta a széria nagy leleplezését gyakorlatilag az adott epizód bemutatója után egyből az ablakba, most mi sem kerülgetjük a témát, belecsapunk a lecsóba: egyetlen nagy reveláció, egyetlen idézőjeles "meglepetés" van a Titkos invázióban, egészen pontosan az, hogy Don Cheadle karaktere, James Rhodes igazából egy skrull beépített ügynök. Ezzel pedig több gondunk is akadt. Egyrészt Rhodey nem elég nagy név ahhoz, hogy igazán nagy döbbenetet tudjon okozni, bármennyire is közel tologatták most őt az amerikai elnökhöz, hogy érezzük, bizony egy fontos sakkfiguráról beszélünk. Az viszont ennél is sokkal nagyobb baj, hogy Rhodey kiléte egyáltalán nem tudja meglepni a nézőt.
A rajongók a nulladik másodpercben pontosan tudják, hogy Rhodey-val valami nincs rendjén. Kilétét sokkal, de tényleg sokkal jobban kellett volna titkolni, és úgy felépíteni az egész leleplezést, hogy azt ne lássa még egy csecsemő is mérföldekről előre.
Brian Michael Bendis 2008-ban pontosan tudta, honnan és hogyan kellett eljutnia a képregénysorozatokon átívelő nagy történet szövögetésében a Secret Invasionig, illetve azt is, hogy a Marvel képregényes univerzum egyik legjelentősebb eseményének milyen utóhatásai lesznek, a skrullok elleni háború hogyan formálja át az egész világot. Ez utóbbi is nagy hozadéka lehetne a Titkos invázió sorozatnak, de egyelőre nem látszik az, hogy ezen a téren is felzárkóznának a füzetekhez, erre persze még a későbbi mozifilmek és tévésorozatok rácáfolhatnak. Mi örülnénk a legjobban, ha ezen a fronton meglepetést tudna okozni a Marvel, pár morzsát elhintettek ebben az irányban is, már csak fel kéne csipegetni őket.
A stúdió előzetesen a sorozat kommunikációjában azt emelte ki többször is, hogy ez egy fordulatos kémkaland, itt nem a színes latexruhás szuperhősök fognak ugrálni és toronyházakat ledönteni puszta kézzel. Ez így is lett, és kifejezetten üdítő, hogy a Marvel még mindig többféle műfajban szeret mozogni. A krimis, kémes vonal egyáltalán nem áll messze tőlük, az Amerika Kapitány: Tél Katonájában például nagyon ügyesen kanyarodtak rá erre az irányra. Most kevésbé sikerült jól a dolog. Hiába vannak zseniális párbeszédek Fury és Talos, vagy épp Sonya Falsworth között, hiába remek kis bonbonok ezek, ha a főétel túl rágós maradt. A Titkos invázió fő történetszála pedig sokak torkán megakadhat. Lesznek, akiknek tetszeni fog a lassabb építkezés, de a visszavett tempó mellé azért nem ártott volna tényleges izgalmat is vegyíteni. Ebből az alapanyagból, ilyen színészgárdával valami sokkal többet, valami jóval maradandóbbat össze lehetett volna hozni. És bár megvannak kétségtelenül a maga kiemelt pillanatai, végeredményben a Titkos invázió arra a listára kerülhet fel, melyen sajnos a Marvel egyre több mozifilmje és tévésorozata tanyázik. A kihagyott ziccerek felsorolására.
Nick Fury számára ez a kaland abszolút személyes ügy volt, és nyilván világos is, hogy miért. Az MCU egyik legrégebbi és legfontosabb karaktere viszont a hat részben elmesélteknél sokkal többet érdemelt volna. És ugyanez a helyzet magukkal a tévénézőkkel is, akiknek már nagyon kijárna egy olyan kiváló széria, mint amilyen a WandaVízió vagy a Sólyomszem volt - utóbbi egyébként épp azt mutatta meg, hogy szuperképességek nélkül is lehet egy történet szuper. Nincs mit tenni, várhatjuk a Loki második évadát, abban még azért megvan minden bizodalmunk.
