Kétféle, egymás szöges ellentéteként megjelenő nézet uralkodik az adaptációk kapcsán: az egyik iskola szerint mindent pontosan úgy kell adaptálni, ahogy az az eredeti műben volt, ha pedig bármiféle eltérés tapasztalható, akkor ez bizony az alapmű iránti tisztelet hiányát jelenti. A másik vélekedés szerint azonban épp attól jó egy adaptáció, hogy nem ezredszerre is ugyanúgy mesél el valamit, nem a szolgai másolás útját járja, hanem mer és tud is változtatni úgy, hogy a végeredmény legalább olyan remek élmény tudjon nyújtani, mint az ihletet adó alap, csak épp mindeközben megszületik egy új, egyedi hang is. A Marvel Studios általában a második megoldást szokta előnyben részesíteni, de változó, hogy mozifilmjeiben mennyire mernek ténylegesen módosítani a képregényes alapokon.
Az összes MCU-s alkotó közül viszont talán Taika Waititi ment a legmesszebbre a 2017-es Thor: Ragnarökkel, mivel bár a film teljesen világosan a merítkezett a 2006-os Planet Hulk képregényekből, abból csak apró elemeket emelt át, és gyakorlatilag minden egyebet megváltoztatott, sőt a feje tetejére állított. Nos, a folytatás, vagyis a Thor: Szerelem és mennydörgés is Waititi keze munkáját dicséri, az új-zélandi rendező pedig nem hazudtolta meg önmagát.
Paradise City
Fontos már az elején leszögezni, hogy kritikánk ezúttal nem lesz teljesen spoilermentes, mivel külön ki kell térnünk arra, mi működött jobban az eredeti képregényekben, és mi az, ami az adaptációs folyamat következtében ugyan még mindig nem kifejezetten rossz, de azért ott motoszkál az emberben az érzés, hogy valamilyen szinten csorbult a nagy egész. Nyugalom, a konkrétumok szintjéig azért így sem érünk el. Ebből persze azok, akik sosem olvasták a 2010-es években Jason Aaron túlzás nélkül zseniális Thor képregényeit, semmit sem fognak érezni.
Számukra úgy lehetne gyorsan összefoglalni a Szerelem és mennydörgést, hogy ha kedvükre való volt a Ragnarökben bemutatott új stílus és irány, akkor most sem fognak csalódni, Taika Waititi kétszáz százalékosan pörgött és egy még őrültebb, még viccesebb, még látványosabb hullámvasutat pakolt össze, ahol moziszékek csatlakoznak fel a pörgő, forgó, önmagába ezerszer visszakanyarodó pályára, és a film viszonylagos rövidsége miatt esélyünk sincs arra, hogy megpihenjünk. A menet végén elégedetten távozunk, mindenki boldog. Azok, akik viszont tudják, mit alkotott Aaron akár Gorr, az istenölő, akár a női Thor, vagyis Jane Foster kapcsán, nem biztos, hogy maradéktalanul elégedettek lesznek.
Thor Odinsonnal, a mennydörgés istenével ott találkozunk, ahol a Bosszúállók: Végjátékban elbúcsúztunk tőle: együtt kalandozik az űrben a Galaxis Őrzőivel, de nem nagyon találja a helyét a világban. Feltűnik aztán a semmiből egy új fenyegetés, aki nem más, mint a Christian Bale által egyébként remekül alakított Gorr. Az istenölő ellen Thornak segítségre lesz szüksége, itt jön a képbe egykori szerelme, Jane, akiről már az előzetesek is elárulták, hogy a filmben maga is pörölyt ragad, és Mighty Thorkén ő is szuperhőssé válik. És persze visszatér még pár közönségkedvenc régi szereplő, mint a Taika Waititi által életre keltett sziklaember, Korg, valamint Új Asgard uralkodója, Valkűr király, akit ismételten Tessa Thompson alakít.
A csapatdinamika remek, és bár nyilván a fókusz végig a két Thoron, Chris Hemsworth és Natalie Portman karakterein, illetve a főgonoszon, Gorron, az istenölőn van, azért a mellékszereplők is megkapják saját emlékezetes egysorosaikat, sőt apró, de valóban meglepő fordulatokból is kijut egy-kettő a nézők számára. A látványra nem lehet panasz, és az utóbbi idő Disney+-os Marvel dömpingje után üdítő is azt látni, amikor a stúdió tényleg odateszi magát, és nem tévésorozatok költségvetésével kell dolgoznia. A zenék közül egytől-egyig mind telitalálat, a Guns N' Roses-rajongók tapsikolni fognak örömükben. Waititi humorát és bejáratott történetvezetési húzásait lehet szeretni és utálni, ez tényleg egyéni ízlés kérdése. Az viszont legalább bizonyos, hogy mindenki pontosan azt kapja majd a vetítőteremben, amire számítani fog, miután meglátta a rendező nevét a film plakátjain.
November Rain
A Thor: Szerelem és mennydörgés tehát egy színes, szagos, harsány, mókás és szórakoztató vidámparki látványosság, aminek kifejezetten érzelmes jelenetei is vannak, sőt ezek szerencsére okosan vannak adagolva, nem lógnak ki a többi időben maximura pörgetett mókavonat zakatolása mellett. Most viszont már nincs mit tenni, rá kell térnünk a kissé spoileres következtetésekre is, ezeket azok fogják tökéletesen érteni, akik olvasták a korábban említett képregényeket. Gorr és Jane személyes tragédiái ugyanis az eredeti füzetekben sokkal mélyebbek, sokkal jobban meg vannak írva, és nem túl meglepő módon sokkal érthetőbben is ki vannak bontva, mint a filmben. A rövidnek mondható játékidő tükrében számítani lehetett arra, hogy Waititi egyszerűsíteni fog, valamint sok alapvetést teljesen átír, ez be is következett. A film nyers verziója elvileg nagyjából 4 órás volt, ezt farigcsálták végül le 119 percre. Mindennek a levét pedig leginkább maga Gorr itta meg.
A főgonosz külleme még egy dolog. Waititi azzal indokolta a vizuális változtatásokat, hogy szerinte az istenölő eredeti, képregényes verziója túlzottan hasonlít a Harry Potter széria Voldemortjára. Az indoklás érthető, de azért azzal vitába lehetne szállni, ez mennyire jelent ténylegesen gondot. Mindenesetre fogadjuk el, Gorr sokkal emberibb külsőt kapott. Azzal is előre lehetett számolni, hogy eredettörténetébe kell pár komolyabb változtatás, mivel a hatalmát biztosító fegyver, a Necrosword, avagy a magyar fordítás szerint a Halálpallos ezer szállal kapcsolódik Knullhoz, a szimbióták sötét istenéhez, lévén maga is egy szimbióta, Knull első ilyen teremtménye. Ebből természetesen semmi sem köszönhetett vissza a filmben, mivel a szimbióták jogai a Sonynál vannak, hiszen alapvetően Pókemberhez kapcsolódnak ezek a lények.
Ennél azonban sokkal durvábban átírták Gorr eredettörténetét, és a karakter esszenciáját jelentő részleteket is, konkrétan az istenekhez való viszonyát. Ennél mélyebbre már nem szeretnénk menni a spoileres nyúlüregben, ha ránk hallgattok, akkor elolvassátok Jason Aaron képregényeit, vagy minimum megnézitek a Gorr-ról készített magyarázó videónkat, netán elolvassátok a cikkünket ugyanebben a témában. A lezárás aztán már teljes egészében Waititi agyszüleménye, és kissé úgy érződik, túl hirtelen kerül pont a történet végére és túl egyszerűen oldódnak fel a konfliktusok. Merőben új, izgalmas élethelyzetben találjuk azonban film legvégén Thor Odinsont, ami érdekes folytatások lehetőségét vetíti előre, de ettől még erős a gyanúnk, hogy páran vakargatni fogják a fejüket a látottak után.
Jane személyes szálának alapjait legalább sikerült átemelni a képregényekből. Féltünk tőle, hogy sokkal jobban fog csorbulni ez a vonal, és bár nem kevés humorral próbálták oldani a helyzetet, azért legalább a sarokkövek érintetlenek maradtak. Ezért dicséret jár, noha a mélyebb kibontás érdekében némi plusz játékidő, vagy egy kicsit kevesebb bulivonat is elviselhető lehetett volna.
Sweet Child O' Mine
A Thor: Szerelem és mennydörgés egy kifejezetten jó Marvel-film - persze csak akkor, ha nem kaptatok anno már a Ragnaröktől is azonnali agyvérzést. Egyáltalán nem tragédia, hogy végül így, ebben a formában készült el, ha azonban kellő háttértudással ül be rá az ember, akarva-akaratlanul hiányérzettel távozhat a moziból. Ha tehát még a film előtt vagytok, és épp ezen kritikához akartok segítségért nyúlni a végső döntés meghozatalához, a következőkkel tudunk szolgálni: ha egy teljesen képregényhű adaptációval vagytok csak elégedettek, ami pontosan annyira mély, megrázó és összetett, mint Jason Aaron munkássága, inkább legyetek tekintettel a saját vérnyomásotokra.
Ha azonban nem kötöttetek a múltban szorosabb kapcsolatot az Aaron-féle Thor képregényekkel, vagy épp egyáltalán nem zavar benneteket az, ha egy könnyedebb, egyszerűbb, mondjuk ki nyíltani, szódával felöntött, gyorsan fogyasztható, de minden pillanatában maximálisan szórakoztató élményre vágytok, akkor ott a helyetek a Szerelem és mennydörgés vetítésén.
Ó, és még mielőtt el nem feledkezünk róla: ezúttal két stáblistás jelenet is van a film végén, ezek ráadásul tényleg kapcsolódnak a sztorihoz, nem csak alkalmi poénként szolgálnak, szóval mindenképpen várjátok meg őket!
