Jócskán túl volt már a 60-on Sylvester Stallone, amikor először bukkant fel szuperhősfilmben, konkrétan az MCU részét képező A galaxis őrzői vol. 2. Stakar Ogordjaként egy, pontosabban két cameo erejéig. Később az ő hangján szólalt meg Nanaue, azaz King Shark a The Suicide Squad - Az öngyilkos osztagban. Azonban ahogy a Marvel, úgy a DC produkciójában sem játszott főszerepet, ezt a lehetőséget az Amazon Studios adta meg neki.
Az Amazon Prime Studios streaming platformon bemutatkozott Szamaritánus forgatókönyvét Bragi F. Schut írta Marc Oliventtel és Renzo Podestával közös képregénye alapján, a rendezői székben pedig Julius Avery foglalt helyet. Stallone mellett a főbb szerepekben Javon Waltont, Pilou Asbæket, Dascha Polancót és Moises Ariast láthatjuk, a története pedig egy inkognitóban élő, kiöregedett szuperhős körül forog, aki egykor a reményt képviselte a bűnözők prédájául esett város lakói szemében.
A Szamaritánus megítélése finoman szólva is megosztó, elég széles skálán mozog, ráadásul nem is kell messzire mennünk ahhoz, hogy a sajátunkétól eltérő véleménnyel találkozzunk: semmiképpen sem válóok, ellenben jót vitáztam róla a férjemmel. Szóval ebből kiindulva most nem hagyományos kritikából ismeritek meg, hogy mit gondolok róla, és mit gondol ő, aki Stallone és Schwarzenegger filmjein szocializálódott, hanem abból a párbeszédből, ami közöttünk lezajlott.
(Hogy mindig tudjátok, épp ki beszél, az én mondanivalómat dőlt betűvel szedtük.)
A Szamaritánus nem akar világmegváltó lenni, pont et lehet benne szeretni. Egy kiégett, kiöregedett szuperhős megformálására pedig ki más lehetne alkalmasabb, mint a - lássuk be - némileg kiöregedett Stallone, aki valósággal lubickol a szerepben? Tökéletesen hozza a figurát a más filmekből már ismerős, búskomor ábrázatával, dörmögő hangjával (nyilván feliratosan érdemes nézni a filmet), és nem játssza túl a szerepét (színészi kvalitásai ezt amúgy sem tennék lehetővé, de nem is vártuk tőle ezt soha). Szóval akik szeretik az általa hozott figurákat, azoknak mindenképpen érdekes lesz a film.
A főhős szerepében Stallone unalmas, jellegtelen és egyáltalán nem vagány, ráadásul öregemberként ugyanazzal a búskomor mimikával "operál" a kamerák előtt, mint a Rambóban, 40 évvel ezelőtt (akinek akkor jól állt ez a szomorkás attitűd). Aztán látjuk, hogy sajnál minden nehéz sorsú embert, majd teljesen megmagyarázhatatlanul elkezd haverkodni a szerepét igencsak túljátszó (sőt, véleményem szerint egyenesen ripacskodó) gyerekkel (Javon Walton), akiről egyébként is lerí, hogy nem igazi utcagyerek.
Eközben a cselekmény vontatott, a gonosz karakterek bénák (pedig Pilou Asbæk egy csomó jó filmben szerepelt már, tehát nem az ő hibája mindez), a film hangulata összességében nyomorult és beletekerve is lapos. Az akciójelenetek röhejesek, ahogy az emberek egy-egy ütéstől jobbról balra röpködnek, inkább komédiába illő, mintsem egy szuperhősös moziba. Thor kalapácsától is messzire szálltak a rosszak, de ott színvonalasan voltak kidolgozva az ilyen jelenetek. Ez a kopott, fakó film nem méltó Stallone-hoz, sőt szerintem kifejezetten nimbuszromboló.
Persze, hogy kopott, persze, hogy fakó, az egész filmnek az a lényege, hogy az ember kiégett, és az egész képi világgal ezt akarják érzékeltetni. Nem látom, hol a gond a repkedő emberekkel. Nem állítom, hogy a koreográfus és kaszkadőr munka csúcspontját jelentik a bunyók, és némileg önismétlőek is, ám mivel természetfeletti ereje van a főhősnek, mégis, mit kéne tenniük az eldobott embereknek repülés helyett? A szereplők pedig ugyan nem "A"-kategóriásak, de aki Oscar-díjas alkotást akar nézni, az eleve ne feltétlen egy (ex) szuperhősös Stallone-mozival próbálkozzon. Az méltóbb lenne a színészhez, ha ezer évesen még mindig úgy tenne, mintha harminc lenne?
Senki nem várja el tőle, hogy úgy tegyen, mintha még mindig fiatal lenne, de látnia kellett volna, hogy ez nem neki való, és kimondottan öregnek tűnik a karakter szerepében. Schwarzenegger ugyanennyi idős, de nem szerepel ilyen kínos filmekben, és öregen is rém szerethető és vagány maradt. Stallone-nak sem kellett volna elvállalnia ezt a filmet. A forgatókönyv sótlan, klisés, és egyetlen csavar van az egészben, az sincs igazán kibontva, megmagyarázva, de legalább már az első percekben ki lehet találni.
Isten hozott a nyolcvanas évek akciófilmjei és a szuperhősös mozik fúziójában! Mégis, mit vártunk? Csavaros történetvezetést? Ismétlem, egy ilyen filmre - pláne egy streaming oldalon - NEM azért nevez be az ember, hogy valami világmegváltót lásson, hanem hogy egy estét eltöltsön relatíve kevés gondolkodással, egy zacskó popcorn és egy üdítő társaságában. Nevezzük akkor bűnös élvezetnek.
Nem vitás, hogy aki nem kedveli a szuperhősös vonalat és/vagy Sly-t, annak ez a film nem ajánlott, ugyanakkor aki szeretné egy picit más megközelítésből látni bármelyiket ezek közül, annak igenis javasolt, sőt ki lehet mondani, hogy a viszonylag hálátlan téma ellenére egy nagyon is nézhető filmet kaptunk az öreg Stallone tolmácsolásában. Abszolút kelleme meglepetés! Az igaz, hogy a forgatókönyv nem a szakma csúcsa, ugyanakkor ebből a filmből egy jobb forgatókönyv mellett sem biztos, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni.
Szeretem Stallone-t, ez a film azonban nézhetetlen volt számomra. Hová futott ki egyáltalán a történet? Hol volt egyáltalán egy csipetnyi mélység, magasság vagy szellemesség ebben a filmben? Kiben láttál karakterfejlődést, egyediséget?
Ismét kérdezem: ezen komolyan ilyen mélyen kell gondolkodni? Egyébként az a vicc, hogy jelen esetben volt némi karakterfejlődés a gyerek főhős és a Szamaritánus esetében is, bár az tagadhatatlan, hogy ezen a téren sem szabad csodákra várni. A "kötelező főgonosz" más kérdés: az ő motivációja mindenképpen ködös, a "nagy csavar" után pedig teljes mértékben érthetetlenné és értelmetlenné válik; innentől kezdve a néző jóindulatán múlik, hogy ezt mennyire nézi el a filmnek. Amennyiben a helyén kezeljük a Szamaritánust, úgy megbocsátható a dolog.
Már akinek. Én elpazarolt időnek érzem, amit vele töltöttem.
Még szerencse, hogy a javát végig TikTok-oztad, így csak az én időm ment "kárba" én viszont nem így érzem, tehát tulajdonképpen egyikünk sem veszített semmit.
