Pontosan 30 évvel ezelőtt, 1993-ban mutatták be a Super Mario Brothers című mozifilmet Bob Hoskins és John Leguizamo főszereplésével, ami nemcsak orbitális nagy anyagi bukásnak bizonyult (48 millió dolláros forgatási költség mellett csak 20 milliós bevételt tudott összekaparni), hanem gyakorlatilag három évtizede standard szitokszónak számít, ha videojátékok nagyvászonra való adaptálására terelődik egy beszélgetés. A '93-as Super Mario Brothers nem egy bűnös élvezet, nem az "olyan rossz, hogy már jó" kategória, hanem egészen egyszerűen egy mocskosul rossz film, melynek minden percéért kár volt filmszalagot pazarolni.
Mindezek tükrében nem csoda, hogy hosszú ideig nem mert újra megpróbálkozni valami hasonlóval a Nintendo, pedig kérők akadtak volna szép számmal. 2014 környékén például a Sony akart mindenáron Mario filmet, sőt filmeket készíteni, Avi Arad producer, Amy Pascal stúdióvezető, a TriStar Pictures igazgatója, Tom Rothman, valamint a Sony Pictures Animation produkciós elnöke Michelle Ramio minden követ megmozgatott ennek érdekében. Arad többször is járt tárgyalni Japában a Nintendónál, sőt már azt is elkezdték tervezgetni, hogy a filmeket a Dexter laboratóriuma, a Szamuráj Jack, a Csillagok háborúja: Klónok háborúja, és a Hotel Transylvania alkotója, Genndy Tartakovsky rendezhetné.
Lássatok csodát, a Nintendo nem akarta az aranyat érő filmes jogokat átpasszolni annak a Sonynak, amelynek videojátékos részlege a japán cég legnagyobb riválisa. Egy teljesen másik projekt miatt azonban pár éve zakatolni kezdtek azok a bizonyos fogaskerekek.
Nintendózni csudajó
2015-ben a Nintendo és a Universal filmstúdió bejelentették, hogy elkezdenek dolgozni tematikus Nintendo látványosságok kiépítésén az amerikai és japán Universal Studios vidámparkokban. A konkrét építkezés 2017-ben kezdődött meg, a koronavírus-járvány viszont eléggé lelassította a munkálatokat. Csak 2021 márciusában nyithatott meg a japán helyszín, a Universal Studios Hollywoodban pedig egészen idén februárig kellett várni arra, hogy kitáruljanak a végül Super Nintendo World névre keresztelt attrakció kapui. Miközben még a tervezgetés ment és javában folytak a tárgyalások a Nintendo és a Universal Parks & Resorts között, Mario atyja, Shigeru Miyamoto összeismerkedett Chris Meledandrival, a Universal Pictures alá tartozó Illumination animációs stúdió alapítójával. Szó szót követett, és Meledandri olyan ötleteket vázolt fel Miyamotónak egy esetleges filmadaptáció kapcsán, hogy a japán mesternek újra kedve lett moziba küldeni Mariót és pajtásait.
Az első hírek még 2020-as bemutatóról szóltak, aztán 2018-ban megtörtént a hivatalos bejelentés, és kiderült, hogy a film producerei nem mások lesznek, mint konkrétan Miyamoto és Meledandri. Ekkor már 2022-es premierről beszéltek az illetékesek, a Nintendo elnöke, Shuntaro Furukawa pedig nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy ezúttal nem engedték ki a kezükből a filmes jogokat, az Illumination csak a gyártásért felel. Bár Charles Martinet, Mario eredeti szinkronhanga elmondta, szívesen visszatérne ehhez a szerephez az animációs film esetében is, végül a szinkronszerepet Chris Pratt kapta meg, ezzel nem kis felháborodást keltve a keményvonalas rajongókban. Nyugalom, azért Martinet sem maradt ki teljesen a filmből.
Hajrá Mario!
Fontos megjegyezni, hogy a filmet magyar szinkronnal láttuk, így az eredeti szinkronszínészek munkájáról nem tudunk nyilatkozni, az viszont tény, hogy okos kreatív megoldásokkal tulajdonképpen az első három percben sikerül tökéletesen megmagyarázni, miért nem a megszokott olasz akcentussal szólal meg kedvenc bajszos vízvezeték-szerelőnk. A sztori egyszerű mint a faék: hőseink átkerülnek egy másik dimenzióba, ahol Luigi a gonosz Bowser fogságába esik, Mario pedig elindul Peach hercegnő és Toad társaságában kiszabadítani a tesóját, egyúttal megmenteni az egész világot ettől a marcona teknőstől.
Az Illumination csapata egészen elképesztő munkát végzett animáció terén. A film szemkápráztatóan néz ki, de főleg kreatív megoldásai miatt marad emlékezetes. Tökéletesen, tényleg hibátlan sikerült visszaadni a Mario-játékok platformer elemeit, a Mario Kart autós száguldozását, és még ezer és egy olyan apróságot, amitől be fog majd indulni a fekete öves Nintendo-fanok nyálelválasztása. Percenként kapunk az arcunkba egy újabb easter egget, kikacsintást, okosan kölcsönvett játékmechanikai megoldást, abszolút csillagos ötöst érdemelnek az alkotók azért, ahogyan az alapanyaghoz nyúltak, ez tényleg az adaptálás iskolájának mesterkurzusa.
A narratíva egyáltalán nincs túlbonyolítva, érezhető, hogy elsősorban azért a kisebbeket akarták megcélozni, és csak halványan a háttérben húzódik meg egy-két olyan poén, amin esetleg csak a szülők fognak nevetni.
Hajrá Luigi!
A 92 perces játékidő nem mondható hosszúnak, a Super Mario Bros.: A film tempója pedig olyan szédítően gyors, hogy azt még a kék sündisznó, Sonic is megirigyelné. Ezzel együtt nyilván az is borítékolható, hogy mélyebb karakterábrázolásokra, komolyabb jellemfejlődésre egyáltalán nincs idő. Így a főbb karakterek megmaradnak személyiség terén egyetlen kurta félmondattal jellemezhető figurák szintjén. Anya Taylor-Joy Peach hercegnője például messze nem az a királykisasszony, aki megmentésre szorul, gyakorlatilag menőbb, mint maga Mario. Seth Rogen Donkey Kongja végtelenül laza arc, aki elsősorban saját apukáját szeretné lenyűgözni, de az a Bowser messze a legjobb karakter, aki le sem tagadhatná, hogy az eredeti verzióban Jack Black hangján szólal meg, sőt nem egyszer dalra is fakad. Ezekben a jelenetekben süt az óriásteknősről, hogy Jack Black énekel épp ódákat szíve szép szerelmének, Peach hercegnőnek címezve, és azon se lennénk meglepve, ha ezekhez az éneklős betétekhez kifejezetten Black ragaszkodott volna. A nótáknál az ember könnyen elfelejti az animációt, és konkrétan a színészt látja maga előtt.
Bár a Super Mario Bros.: A film erősen épít az említett videojátékos utalásokra - a bemutatott világ szabályrendszerét és minden alapvetését a Mario-játékokból emelték át -, egyáltalán nincs arról szó, hogy nem lehetne élvezni a produkciót anélkül, hogy az ember pontosan tudja, mik azok a Power Up kockák, mire jó a piros gomba vagy a virág az eredeti videojátékokban, vagy mondjuk mi történik a Mario Kartban, ha hozzávágunk valakihez egy kék teknőspáncélt. Simán csak többet kapnak egy picit azok, akik ezeket az utalásokat tudják is valamihez kötni, de háttérismeret nélkül is egy pörgős, kedves, egyszerű, de élvezhető sztorit kapunk másfél órában.
Reszkess, Főteki!
Egy animációs film esetében teljesen jogosan merül fel a kérdés a szülőben: elvihetem én erre a gyerekemet, vagy a rajzfilmek álcázott móka tartogat pár olyan, inkább felnőtteknek szánt momentumot, amitől meg fog állni a pici a növésben? Nos, a Super Mario Bros.: A film esetében egyáltalán nem könnyű feladat válaszolni erre. Az egész film könnyed, cuki, a történetvezetése nem bonyolultabb egy random Mancs őrjárat epizódnál és a poénok is ilyen szinten mozognak. Két helyen viszont rezeg a léc, és nyilván gyermeke válogatja, hogy ez mennyire üthet be a kicsiknél, de mindenképpen érdemes előre felkészülni rá, és így mérlegelni.
Az élőhalott koopa troopa csontvázak, vagyis a dry bone-ok kifejezetten félelmetesek lettek, simán benne van a pakliban, hogy az ő támadásuknál a legkisebbeknél eltörik a mécses, szóval ha a gyerek érzékeny a kicsit parább jelenetekre, inkább várjatok még egy darabig a mozizással. A másik megkérdőjelezhető momentumra viszont nehéz megfejtést találni, és bizony nekünk sem sikerült.
Emlékeztek még Lumalee-re a Super Mario Galaxy-játékokból? Ő sem maradt ki a Super Mario Bros.: A filmből, de valakinek az a remek ötlete támadt, hogy a kis kék csillag ne csak mérhetetlenül depresszív és nihilista karakterként jelenjen meg, de konkrétan szuicid hajlamokat is kapjon, ennek pedig adjon is hangot minden egyes alkalommal, amikor képernyőre kerül. Kisgyerekek előtt arról magyarázni nagyjából három-négy alkalommal, hogy az élet szörnyűségeitől csak a gyönyörű és kecsegtető halál válthatja meg az embert, nem épp hétköznapi megoldás. Biztosan lesznek, akik jót nevetnek azon, ahogy Lumalee vágyik az elmúlásra és kéjes gyönyörrel fantáziál a várva-várt halálról, de elég valószínű, hogy hazafelé a moziból lesz majd ennek kapcsán pár beszélgetés a gyerekek, valamint apu és anyu között, és ember legyen a talpán, aki el tudja majd magyarázni, miért is mókázott ezekkel a dolgokkal az a vicces kis kék csillag.
Maradjunk annyiban, a Super Mario Bros.: A film nem véletlenül kapott 12-es karikát, és bár a játékidő 95%-át simán lehetne még a legkisebbeknek is bátran ajánlani, ott van az a maradék 5%, ami miatt jól meg kell gondolni, hány éves gyermekkel csücsülünk be a vetítése.
A Super Mario Bros.: A film okozhat meglepetéseket, sőt az említett neccesebb jelenek miatt akár kellemetleneket is, de ha tisztában vagyunk vele, mire ülünk be, nem lesz gond. Technikai téren, megvalósítás tekintetében és kreatív szempontokból is kiemelkedő az, amit most a Nintendo és az Illumination letett az asztalra. Nem lenne meglepő a folytatás sem, de ha valóban készül egy második rész, ott már nem biztos, hogy ennyi elég lesz, rá kell majd feküdni komolyabban a narratívára, a karakterek kidolgozására. A lehetőség erre is adott.
